Minden feltétel adott

Bármennyire imponálók tehát a 2010-es népszerűségi mutatók, a történelem nem ért véget. Tanulni kell a korábbi hibákból, és felismerni, hogy nincs veszélyesebb az ellenfelek alábecsülésénél. Hónapokon belül itt fog például tornyosulni a helyhatósági választás…

Politológiai közhely lett, hogy az eddig duálisnak számító hazai pártszerkezet centrálissá vált. Mindennek két alapvető oka van. Az egyik az MSZP és az SZDSZ által alkotott balliberális pólus összeomlása, ami annak ellenére is sokkolóan hatott a mögötte lévő értelmiségi bázisra, hogy a katasztrófa előjelei már a 2006-os önkormányzati választások óta látványosan érzékelhetők voltak. A másik okként a jobboldal térnyerését üdvözölhetjük, ami egyrészt a Fidesz és a KDNP által létrehozott szövetség megerősödésében nyilvánult meg, másrészt pedig egy eddig másodvonalbeli szereplőnek, a Jobbiknak az előretörésében. A fentiekhez képest elhanyagolható tényezőnek számít a Lehet Más a Politika parlamentbe jutása, elsősorban azért, mert a megürült liberális centrumban bőven volt hely egy mérsékelt középpártnak. Itt csupán az volt a kérdés, hogy az MDF öregfiúk-válogatottja foglalja-e el a gazdátlanul maradt területet, vagy egy új arcokat felvonultató, döntően a fiatalokra építő szerveződés.
A számok önmagukért beszélnek. A Fidesz–KDNP-együttműködésre épülő polgári oldal több szavazatot kapott, mint az összes többi párt együttvéve, és az egyéni választókerületekben végrehajtott példa nélküli tarolás jóvoltából végül kétharmados parlamenti többséghez jutott. A magyarországi választási rendszernek egyetlen olyan szegmense sem volt, ahol a győztest valaki meg tudta volna szorítani. A mostani siker már régóta ott lógott a levegőben, miután a Fidesz az elmúlt ciklus valamennyi voksolását (önkormányzati és EP-választás, szociális népszavazás, időközi megméretések) a jelenlegihez hasonló fölénnyel nyerte meg. Emlékezhetünk rá, hogy a polgári erők előző diadalának évében, 1998-ban az utolsó napokig kérdéses volt a győztes léte, és korábban egymással feszült viszonyban álló szervezetekből (MDF, FKGP) kellett összekovácsolni egy szűk többségű koalíciót. Az államigazgatásban szerzett tapasztalatok és a mély társadalmi beágyazottság hiánya szintén nehéz feladattá tette a kormányzás vállalását. Mindezek ismeretében joggal kérhetett volna türelmet a Fidesz. Ehhez képest Orbán Viktor és kabinetje kiválóan teljesített. Nem véletlen tehát, hogy a 2002-es országgyűlési választások elvesztése ellenére a megfelelő társadalmi bizalom birtokában tudott folytatódni a jobbközép pólus építése, amelyet végül a 2006-os csapás sem tudott romba dönteni.
Ezúttal más a helyzet, mint tizenkét esztendővel ezelőtt. Bőven volt idő a kormányzásra való felkészülésre, és az egy évtizeddel ezelőtti állapotokhoz képest a szervezeti háttér is lényegesen szilárdabb lett. Most nem kérhet és nem is kaphat türelmi időt a választások győztese, hiszen éppen azért jutott olyan elsöprő parlamenti fölényhez, hogy ígéreteit betartva a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban oldja meg az ország égető problémáit. Tennivaló lesz bőven, hiszen a kétharmados többség nem csupán a hatalom birtoklását jelenti, hanem különleges felelősséget is. Be kell indítani a gazdasági növekedést, miközben a központi költségvetés hiányának, illetve a bruttó államadósságnak nem szabad tovább dagadnia.
Alapjaiban kell átgondolni az állam funkcióit, újra működőképessé téve a szétzilált állapotban lévő közigazgatást. Az élet minden területén hozzá kell fogni a mértéktelenül elburjánzó korrupció felszámolásához, ugyanúgy, ahogyan a közbiztonság javításához szükséges erélyes lépések sem halogathatók tovább. Hasonlóan elodázhatatlan a legfontosabb alkotmányos intézmények tekintélyének megerősítése, hiszen a bíróságoktól kezdve a rendőrségen át az önkormányzatokig mindenütt súlyos károkat okozott a nyolc éven át tartó baloldali kormányzás. A ma még betöltetlen közjogi méltóságok (ÁSZ-elnök és alelnökök, alkotmánybírák) mielőbbi megválasztása csupán az első lépést jelentheti a sorban. Ha szükséges, akkor a rendszerváltás óta változatlan kétharmados törvényekhez is bátran hozzá kell nyúlni, mert ilyen összetételű parlament és ilyen egyértelmű társadalmi felhatalmazás talán évtizedekig nem lesz újra.
Az elvégzendő munkák sora a nagy állami ellátórendszerek átalakításával folytatható. Bármennyire egyértelmű ugyanis, hogy a Gyurcsány–Bajnai-korszak látványosan lejáratta a magyar történelem egyik legpozitívabb csengésű fogalmát, a reformot, a köz- és felsőoktatás, a nyugdíjrendszer vagy az egészségügy a mostani formájában hosszú távon nem lesz finanszírozható. Az előző két ciklus baloldali kormányai azzal követték el a legsúlyosabb hibát, hogy nem vettek figyelembe néhány lényeges dolgot. A több millió ember mindennapi életét meghatározó ágazatok struktúrájának megváltoztatására kizárólag olyan párt vállalkozhat, amelynek széles körű és friss választói felhatalmazása van, amelyik erős kapcsolatrendszerrel bír az érintett terület érdekképviseleteiben, valamint képes kiállítani néhány szakmailag hiteles reformer politikust. Amennyiben az MSZP és az SZDSZ tisztában lett volna a fentiekkel, és nem szabadítja rá az oktatásra és az egészségügyre a minimálisnál is kevesebb támogatottságot felmutató szabad demokrata kormánytagokat, illetve az őket patronáló Gyurcsány Ferencet, akkor ma aligha készülhetne egy ilyen hatalmas erőfölényben lévő fideszes frakció a Tisztelt Ház alakuló ülésére. Ráadásul megannyi szomorú történelmi tanulság alapján azt is érzékelnie kellett volna a baloldalnak, hogy a nagy ugrás nem létezik. Hirtelen, alig néhány hónap alatt nem változtathatók meg az évtizedek alatt gyökeret eresztett intézmények és kialakult szokások, mert a vége úgyis csak zűrzavar lesz. Időt álló eredményeket csakis a fontolva haladással, a kellő időben és módon végrehajtott átalakításokkal lehet elérni.
Napokon belül új korszak kezdődik, új szereplőkkel. A választásokat megnyerő Fidesz– KDNP a sikeres reformokhoz elengedhetetlen feltételek közül mindegyiknek megfelel. Éppen ezért kell újra hangsúlyozni a felelősséget, mert ha egy átgondolt kormányzati stratégiával eléri a jobboldal, hogy 2014-re a mostaninál kiszámíthatóbb és biztonságosabb országban érezze magát az itt élő tízmillió ember, abban az esetben akár további ciklusokra is megszerezhető a választópolgárok többségének támogatása. Európa nyugati felén, a mintademokráciák világában számtalan alkalommal fordult már elő, hogy egy sikeres kormány akár tíz-tizenöt évre is meg tudta szerezni a szükséges felhatalmazást. Margaret Thatchertől Helmut Kohlig jó néhány nevet lehetne említeni, amelyek ma követendő példaként díszelegnek a történelemkönyvek lapjain.
Van persze egy ellentétes út is, amikor a hatalomra kerülő kabinet nem képes olyan mértékben javítani a rábízott ország sorsán, hogy ennek köszönhetően megőrizze a beléje fektetett bizalmat. Az 1994 és 1998 között regnáló MSZP–SZDSZ-kormány a legékesebb példa minderre, amelyik a jelenleginél nagyobb parlamenti többség és heterogén ellenzék mellett sem tudott egy ciklusnál hosszabb időre a végrehajtó hatalom csúcsán maradni. Később persze ugyanezek a pártok visszafoglalták a széküket, és 2002 után csaknem egy évtizedre kisajátították maguknak a hatalmat, ám mindehhez már olyan tisztességtelen eszközöket kellett bevetniük, amelyek végül szakadékba taszították őket.
Bármennyire imponálók tehát a 2010-es népszerűségi mutatók, a történelem nem ért véget. Tanulni kell a korábbi hibákból, és felismerni, hogy nincs veszélyesebb az ellenfelek alábecsülésénél. Hónapokon belül itt fog például tornyosulni a helyhatósági választás, amelynek megnyerése rendkívül fontos visszaigazolása lenne a sikeres kormányzásnak. Jelenleg azonban csupán annyi vehető bizonyosra, hogy minden lesz ez a megméretés, csak sétagalopp nem.