Moszkvai finomhangolás

Találóan tapintott rá a minap orosz ismerősöm a magyar néplélek egyik legdrámaibb vonására. Nevezetesen arra, hogy folyamatosan a gyásszal, a vereséggel, a veszteségekkel foglalkozunk, történelmünk nagy tragédiáira emlékezünk, ezekből pedig nem igazán lehet erőt meríteni. Mindenesetre kevesebbet, mint a nagy győzelmekből. Ilyenből pedig az utolsó 150 évben nem nagyon jutott ki nekünk. Igazán megérthetjük tehát, miért olyan fontos az oroszok számára május 9., a már nevében is sokat mondó győzelem napja. A Vörös téren masírozó katonák, a felvonuló haditechnika, a világháborús jelképek mind az erőt, a nagyságot, a múltbeli dicsőséget hivatottak demonstrálni. Tudta ezt a mindenkori hatalom is, s a jól felépített ünnepet igyekezett a nemzet összekovácsolására, az öntudat erősítésére felhasználni. Tisztában voltak ezzel az erővel a Kreml ellenfelei, a vele szemben önmagukat meghatározni próbáló egykori szovjet tagköztársaságokból lett fiatal államok is, s ott próbálták támadni Oroszországot, ahol az a legjobban fájt. A minden orosz számára szent világháborús önfeláldozást, a győzelmet kérdőjelezték meg, s primitív módon a hősi halottak emlékműveit gyalázták, mire válaszul érkezett Sztálin újrafelfedezése és sokszor kritikátlan heroizálása. A második világháború értékelése így a hatalmi vetélkedés, egy nagy geopolitikai játszma eszközévé degradálódott.
Felhasználva a változó nemzetközi hangulatot, ebből a mókuskerékből igyekezett kirántani a Kreml a győzelem napját, a belpolitikai megfontolások helyett a külpolitikai célokra helyezte a hangsúlyt. Moszkva az utóbbi időben minden erővel igyekezett megváltoztatni a róla kialakult, nemegyszer tudatos csúsztatásokkal kialakított képet. Oroszország régi-új vezetői úgy gondolták, az önbizalmában megerősödött ország már megengedheti magának, hogy gesztusokat tegyen. Arról nem is beszélve, Moszkvának nagyon is szüksége van a világ jóindulatára, s öncélú, sehova sem vezető mutatvány a magányos harcos szerepében tetszelegni. Így aztán az izmok mutogatása helyett Oroszország most másik, emberibb, szerethetőbb arcát mutatta. Sokat segített ebben az országot irányító tandem nyújtotta szélesebb mozgástér. Többet nyilatkozott például a Nyugat kedvence, Dmitrij Medvegyev. Mint Obama azonnali reagálása is mutatja, az ő szájából hitelesebben hangzik a desztálinizáció. – Függetlenül attól, hogy vezetése alatt az ország sikereket ért el, megbocsáthatatlan, amit Sztálin a népe ellen tett – fogalmazott az orosz elnök, totalitáriusnak, a normális fejlődésre alkalmatlannak nevezve a szovjet rendszert. Szintén a nyugatos imázst, a nyitottságot erősítette a Hitler-ellenes koalíció egységeinek és politikusainak a meghívása a látványos Vörös téri parádéra. A megbékélés szándékát demonstrálták Donald Tusk katyni meghívása, Putyinnak az áldozatok emlékművénél elmondott szavai, a Lech Kaczynski gépének katasztrófáját követő orosz lépések pedig újabb lökést adtak ennek a végül a titkos iratok nyilvánosságra hozatalában betetőződő törekvésnek.
Moszkva elképzeléseinek átgondoltságát minősíti, hogy ebben a hangulatban disszonánsan hangzanak a megbékélés kórusából kirívó olyan oroszellenes kiszólások, mint például a grúz elnök, Szaakasvili vagy a megbízott moldáv államfő, Ghimpu kirohanásai. Erőtlen lejáratási kísérletként hat az is, hogy a világsajtó egy részében lejárt lemezként még tovább pörög a Sztálin-képek sztorija. Ez a moszkvai finomhangolás nemcsak a történelem árnyaltabb megközelítését segítheti, de hozzájárulhat ahhoz is, hogy Európa keleti és nyugati része ismét közelebb kerüljön egymáshoz, s ami számunkra nagyon fontos, ne szoruljon e két pólus közé régiónk, Közép-Európa.