Szevasztok, magyarok!

Fehéren feketén

Szögletet rúg a Fulham, a lecsorgó labdát a kapunak háttal álló Gera Zoltán maga elé teszi, majd fordulatból, ballal begyötri az angol középcsapat Európa-liga-döntőt érő gólját, aztán már rohan is ünnepelni, és amikor a lefújás után mindenki előtte hódol, ő beleüvölti a kamerába: Szevasztok, magyarok!
Annyi szűk esztendő után végre egy önfeledt, diadalittas pillanat! Nem olyan, mint amikor Cingár II valamelyik hazai stadionban gólt lő, aztán mutatóujját a szájára tapasztva csendre inti az ellenfél mind a harminc, amúgy is kókadozó szurkolóját, majd mezét levéve folytatja az ünneplést, amiért megkapja a második sárga lapját, és már mehet is zuhanyozni.
Ez egészen más. Erre a Gera-találatra felfigyelt a fél futballvilág. Hosszú idő elteltével újabb, örökre feledhetetlen kép került a képzeletbeli albumba a hajdan elraktározott löketek, arcok, gesztusok, legendás tizenegyek mellé. Ez a legfrissebb persze még nem csapatkép; ha azt keresünk, nagyon vissza kell lapoznunk, egészen a Videoton negyedszázados meneteléséig az UEFA-kupában. Aminek állomásait a gárda kapusa, Disztl Péter is felidézi a Sport7főben vele készített portré interjúban. Klasszis játékosokból, labdavirtuózokból, a kontinens élvonalába tartozó klubokból épült a csillagos égbe szökő magyar futballpiramis, amelynek csúcsán ott állt a válogatott.
Mert minden azzal kezdődik, azzal végződik. Hisz ugyan irtó jó volt a képernyőn viszontlátni az 1978-as BEK-döntőben Kű Lajost a Wembley gyepén, de azt az érzést nyomaiban sem idézte, hogy éppen az argentin vb-re készülődtünk a 23 éves Nyilasival és Törőcsikkel, a csoportbeosztás láttán (Argentína, Olaszország, Franciaország, Magyarország) pedig Baróti Lajos bácsi, a szövetségi kapitány szemrebbenés nélkül jelentette ki: a célunk természetesen a továbbjutás. A Videotont is sokszor éltettük 1985 tavaszán, de Mezey György nemzeti tizenegye Mexikó felé hatoltában akkor dúlta fel fél Európát, ezért a 3-0 nekünk nem a Real–Vidit jelentette, hanem Bécsben, a Hanappiban a magyar–osztrákot. Amúgy ősszel Cardiffban Wales együttesét is 3-0-ra intéztük el, az általános és szakadatlan eufóriát pontosan tükrözte rövidlátó győri cimborám, aki a második gólnál, Hajszán Gyula löketénél örömében a tévé előtt földhöz vágta és megtaposta a szemüvegét, majd jajveszékelni kezdett: mi lesz velem, nem látok!? Détári gólját így már csak hallotta.
És mindez az 1970-es, ’80-as évek élményanyaga. Az igazán daliás időkről, az ’50-es, ’60-as évekről nem is lehetnek személyes emlékeim.
Azt viszont tudom, mi van most. Fulham–Atlético Madrid Európa-liga-döntő szerdán Hamburgban. Remélhetőleg Gera Zolival, méghozzá jó Gera Zolival. Meg még néhány magányos harcos, alkalmankénti hős, szétszórva a négy égtáj felé. Juhász Roland belga bajnok lett az Anderlechttel, állítólag rá vadászik fél Európa. A másik fele pedig Dzsudzsák Balázsra, aki Eindhovenben művel egészen elképesztő gólokat. A földkerekség egyik legtehetősebb egylete, a Manchester City – ha csak kölcsönben is, de – szemet vetett Fülöp Mártonra, Dárdai Pál tavasszal a berlini Hertha örökranglistájának élére ugrott, Hajnal Tamás, ha éppen nem sérült, a Dortmund agytrösztje, Huszti Szabolcsot a Bundesligából csábította el az akkor UEFA-kupavédő Zenit, Vadócz Krisztián a minap akkora gólt bombázott be a Real Madridnak, mint huszonöt éve szegény Májer Lajos. U20-as válogatottunk ősszel vb-bronzérmes lett, a DVSC ugyanekkor a BL-főtáblán szerepelt, a napokban zajlik az utóbbi évek legkiélezettebb hazai aranycsatája.
Mégis úgy érezzük, nincs magyar labdarúgás. Mert e fenti erők, élmények nem egyesülnek, olykor még ki is oltják egymást. Hisz nincs igazi magyar válogatott, és azt semmi sem helyettesítheti.
Különösen ilyenkor, amikor harminckét nemzet ismét világbajnokságra készül. Számukra ez a tavasz – mint nekünk is az volt 1954-től 1986-ig, két kivétellel mindig – a csodavárás időszaka. A harminckettőből tizenhárom válogatott európai, köztük hárman szomszédaink, a szlovének, a szerbek és a szlovákok. Mi kilencszeres vb-résztvevők voltunk, amikor ők még önálló állami létről, futballról sem álmodhattak. Aztán valahogyan kiszakadtak, leszakadtak, szétszakadtak. Ha elsősorban a társadalmi-gazdasági környezet határozná meg a sporteredményeket – gyakran mentegetjük ezzel magunkat –, a szerbek már középkezdésből öngólt rúgnának.
Csakhogy valamivel pótolják e viszontagságaikat. Lélekkel, közös akarattal, célokkal, eszményekkel. Náluk a külföldről hazaruccanó klasszisok a válogatottban megtáltosodnak, nem megbénulnak. De először is hazamennek – feltételek nélkül, feltétlenül. Bele is pusztulnának, ha nem mehetnének. Nem azért, mert jobb hazafiak, talán csak azért, mert tudják, ki mindenkinek tartoznak ezzel. Saját pályafutásuknak is. Hisz valamiért Maradonát sem a Napoli, hanem az argentin válogatott mezében látjuk gondolatainkban, és Pelé dicsőséglistáját se a Santosszal kezdenénk.
Válogatott nélkül csak pillanatnyi egyéni siker van. Persze az is legyen, szerdán Gera-góllal vagy gólpasszal, de aztán, feledve minden valós vagy vélt sérelmet, haza kellene jönni, és itthon mondani: Szevasztok, magyarok!
És ez még messze nem egy sikertörténet vége lenne. Csupán a kezdete.