A honlapján olvasható beköszöntőben az áll, hogy ön a szeretet szolgálója, és abszolút öntörvényű. Utóbbiból sok baja származott az életben?
– Csak gondom volt! Amikor az iskola elindított a Ki mit tud? vetélkedőn, meg akarták határozni, mit énekeljek. Én viszont nem akartam olyan dallal a közönség elé lépni, amelyet nem szeretek vagy érdektelen számomra. Folytatódott azzal, hogy táviratilag behívtak meghallgatásra. Bizalmatlan lány lévén felháborodtam azon, hogy egy lakáson kell megjelennem, még akkor is, ha zenei próbáról van szó. Életemben először jártam Pesten, azt sem tudtam, hogy ki akart korrepetálni. Úgyhogy nem mentem el. A Ki mit tud?-ot így is megnyertük Koncz Tiborral, akivel – hellyel-közzel – azóta is együtt dolgozunk.
– Hogyan tudta egy húszéves egri lány feldolgozni a hirtelen jött országos sikert? Hiszen 1965-ben Ki mit tud?-győztes volt, egy évvel később első helyezést ért el az első táncdalfesztiválon, ráadásul olyan dallal, amelyet állítólag senki sem akart vállalni.
– Magam is csodálkoztam, mennyire könnyen feldolgoztam a sikert. Van, aki megszédül tőle; az én életem ugyanúgy ment tovább, legfeljebb jobban felfigyeltek rám az emberek. Annyira természetesnek tűnt minden, mintha erre születtem volna. Emlékszem, a Magyar Rádió stúdiójában Rónai István zenei rendező irányítása mellett késő este, talán éjfélkor rögzítettük a dalt, amikor a fáradtságtól már rekedt voltam. Lett volna idő és lehetőség arra, hogy újra próbálkozzunk a felvétellel, de a jó fülű hangmérnök szándékosan így hagyta. Arra nem számítottam, hogy a dal fesztiválnyertes lesz. Akkor is, azóta is úgy vágok neki mindenféle versenynek, fellépésnek, hogy megpróbálom nagyon jól elénekelni, a többi már nem az én dolgom.
– A két másik neves kortárs énekesnő pályafutását megalapozta, hogy ezer szállal kötődött a korszak két sztárzenekarához. Kovács Kati többre becsülte a művészi szabadságot?
– Koncz Zsuzsával és Zalatnay Saroltával hamar elkülönültünk egymástól. Furcsa, de alig volt dolgunk egymással. Talán Zalatnayval többször összefutottunk a színpadon, egyszer vendégként meghívott a műsorába, és még a teniszpályán találkoztunk. Másik kolléganőmmel viszont életemben egy mondatot sem váltottam; mondhatnám, köszönő viszonyban sem vagyunk. Velük ellentétben, akik megtaláltak egy-egy zenekart, én valóban távolabb kerültem ettől a lehetőségtől. Mégpedig azért, mert túl sok mindent tudtam elénekelni, szükség volt rám a műsorokban. A művészi szabadság nem került szóba, vitt az élet magával. Nem ragadtam le egy stílusnál, egy zenekar mellett. Ehelyett ott voltak a színész kollégák, az Expressz együttes, a Hofi, Koós páros: ők szintén nagy művészek voltak. A lehető legjobb iskolába iratkoztam be, sokat tanultam tőlük.
– A hatvanas évek végétől kezdődően nemcsak énekhangjába szeretett bele egy ország, de filmszínésznőként is belopta magát a férfiak szívébe. Nem érzett magában annyi erőt, hogy hivatásszerűen is a filmezésből éljen?
– A mozit nem tudtam különválasztani a rendszeres fellépésektől, az Országos Rendezőiroda (ORI) nem adott ki a filmes világnak. Hiába turnéztam az Illés-zenekarral, párhuzamosan Jancsó Miklóssal kellett filmeznem Veszprémben. Embert próbáló munka volt, egymás után jöttek a felkérések. Tizennégy filmben kaptam szerepet, és mellette ott voltak az önálló show-műsorok. Úgy ültem fel a repülőre, ahogy más fölszáll a buszra. Soha semmire nem készültem hivatásszerűen, mindig csak megkértek egy szerepre. Én mindig csak énekelni akartam. Az sem érdekelt, hogy a nyakamon dagadnak az erek, a zenére koncentráltam. Nem pejoratív értelemben mondom, de kolléganőim szeretnek színészkedni, míg belőlem ugyanez hiányzott.
– Manapság sikk a médiaszereplés, vannak, akik mindent megadnának, csak hogy a tévé képernyőjére kerüljenek. Miért nem láthatják a nézők Kovács Katit a „trendi” televíziós műsorokban?
– Nem megyek el, pedig nagyon kedvesen kerestek meg. Ugyanis nem tudok főzni, az öncélú magamutogatás pedig nem érdekel. Szakmai elfoglaltságok miatt kimaradt a konyhai tudomány, igaz, érzékem sem nagyon van hozzá. Reggel, délben, este, mindig étteremben ettünk, így nem nagyon kellett főznöm. Időnként belenézek a műsorokba, mert kíváncsi vagyok a kollégákra. Érdekel, mit mondanak, hogy néznek ki. Régen az ORI valamelyik épületében, a Semmelweis utcában vagy a Vörösmarty téren gyakrabban találkoztunk. Ez a szakmai család hiányzik az életemből. Ugyanakkor számomra ma is nagyon fontos a családias színpadi légkör. Látok olyan műsorokat, amelyekben a kolléga hátra sem néz a zenekarra, semmiféle kontaktus nincs közöttük. Az ilyen produkció egyértelműen a pénzről szól, ez nem az én világom.
– A tavalyi, A38 Hajón megrendezett koncertjének átütő sikerére a szakma, a közönség és a sajtó egyaránt fölkapta a fejét. Számított ekkora visszhangra?
– Egyáltalán nem. Nagyon fontos, hogy kísérőzenekarom, a Qualitons, a közönség és én hogy viszonyulunk egymáshoz. Elénekelhetek bármit, kell, hogy viszszajelzés jöjjön a nézőtér felől. Ennyi visszajelzésre viszont nem számítottam, mint amennyi az A38 hajós koncert után érkezett. Eddig négyszer léptem föl a Művészetek Palotájában a Headline együttessel, amelyben kiváló muzsikusok vannak. Hiába voltak rangos előadások, furcsa módon a fiatalok körében sokkal kisebb visszhangja volt; pedig ott is nehéz nótákat énekeltem. Ezek után jött az A38 Hajó. Először nem is akartam elvállalni, mert olyan repertoárt találtak ki, amelyet akkor énekeltem először és utoljára. A srácok, a Qualitons zenészei javaslatára kikerültük a populáris vonalat, amitől nagyon féltem. Látszik, hogy nagyot változott a világ. Van egy réteg, amely nem a Művészetek Palotájába jár, hanem az A38 Hajóra, hiszen ott sokkal oldottabb a légkör. Érdekes módon a kuriózumnak számító dzsesszes dalokat fogadták szívesen. Másrészt az internet folyamatosan foglalkozott ezzel a koncerttel. Ezzel előttem is kinyílt egy másfajta világ, amelyből koromnál fogva eddig kimaradtam.
– Negyvenöt éve van jelen a zenei-művészeti életben. Elérkezettnek látja az időt az összegzésre?
– Kell bizonyos kor ahhoz, hogy az emberi kapcsolatokat, sikereket igazán értékelni tudjuk. Húszévesen nem tudtunk mit kezdeni ezekkel. Éltük az életünket, természetesnek tűnt a siker, kudarcról pedig alig tudok beszámolni. Mikor elindultam a Ki mit tud?-on, azt gondoltam, fiatal vagyok, ez a dolgom. Egy év múlva megnyertem a fesztivált, akkoriban huszonhét-huszonnyolc éves koromig szándékoztam ezt a szakmát csinálni. Amikor az említett kort elértem, azt mondtam: nem is vagyok olyan öreg, miért hagynám abba? Mostanában sokszor fölmerül bennem a búcsú gondolata. Aztán eszembe jutottak külföldi pályatársaim, akik annyit keresnek naponta, mint mi egész életünkben sem – és ma is színpadon vannak. Mert ez életforma. Izgalommal készülök minden bulira, szeretem a színpad illatát, szeretem a közönséget. Van ennek különleges varázsa. Ha az embert ez ennyire jókedvűvé teszi, ennyire életben tartja, miért kellene lemondania róla? Szeretem, amikor a tűsarkú cipőm beletörik a színpad réseibe. Ez itt az én hazám.
origo.hu
Véletlen vagy felelőtlenség? Mi történt Rábapordányban Gulyás Mártonék forgatása után?
