Húsz-huszonöt negyedéves orvostanhallgató gyülekezik a magasföldszinten, az 1-es számú szemináriumi teremben, hogy a különleges esemény részese legyen. Mindannyiuk asztalán monitor áll, valamint a készségfejlesztő vagy gyakorló berendezés, az úgynevezett Apolló egység, amelynek létrehozója Lengyel Balázs, aki az egyetem hatodéves hallgatójaként, 2009-ben állította össze azt az eszközt, amelynek segítségével már egy éve oktatják a Semmelweis Egyetemen a laparoszkópos sebészeti technikára a hallgatókat.
Negyedszázados technika
A szóban forgó műtéti technika negyedszázada indult el hódító útjára a hasi sebészet területén. Korábban a hasfalon ejtett hosszú metszések segítségével jutottak a sebészek az operálandó szerv területére, a laparoszkópos módszerrel vékony, öt vagy tíz milliméter átmérőjű csöveket „fúrnak át” a hasfalon, és a csöveken keresztülvezetett fényforrás, kamera és hosszú műszerek segítségével zajlik a műtét. Ez a fajta beavatkozás a beteg számára rendkívül előnyös, mivel csak kicsiny, egy centiméteres metszések vannak a hasfalon, továbbá a műtét után nincs vagy alig van fájdalom, nincsenek a testfelületen nagy hegek, és egy-két nap múltával a páciens visszatérhet a munkába.
A sebész számára azonban kihívást jelent a módszer, mert a laparoszkópos eljárásnál a hasüreget nem a maga valóságában, háromdimenziós megjelenítésben látja, hanem a tévé képernyőjére kivetítve kétdimenziós tér tárul elé. A tapintás lehetősége is elvész, hiszen az orvos ujja nem tapinthatja a hasüreget. Meg kell tehát tanulni a merőben új körülmények között végzendő sebészi munkát: a vágást, a preparálást, a varrást stb. Ezt a célt szolgálja a Semmelweis Egyetemen az Apolló egység.
A szemináriumi terem várakozással teli. Saftics György Bostont hívja. A számítógépes kivetítő segítségével Lengyel Balázs fogja irányítani a hallgatók gyakorlatát. Korábban még nem fordult elő soha, hogy kb. tízezer kilométer távolságból, transzatlanti kapcsolat révén oktassanak gyakorlati munkára medikusokat. Boston jelentkezik. Lengyel doktor köszönti a hallgatókat, és röviden elmagyarázza, hogy a kezükben lévő két hosszú csipesz fejének a mozgatásával hogyan gyakorolják a leendő mozdulatsort. A terem elülső részében, egy nagyméretű vásznon az Apolló egység látható, azon Lengyel Balázs követendő kézmozdulatait figyeljük, a monitorok előtt ki-ki saját maga próbálja követni az Atlanti-óceán túlsó partjáról érkező tanácsokat. A kép és a hang kapcsolata kétoldalú, a hallgatók gyakorlat közben kérdezhetnek.
Az Apolló egység tulajdonképpen egy műanyag felületű doboz, közepén gumihártya található, és ezeken át, csöveken keresztül vezetik be azokat az eszközöket, amelyeket a laparoszkópos műtétek során használnak. A gyakorló egység elnevezését az Apollo–13 című filmből vették, tudniillik a film éppen azt dolgozta fel, hogy a Holdra leszállt űrhajó legénysége súlyos technikai hiba miatt nem tud visszatérni a Földre, és a tudósoknak az űrhajón található anyagokból és eszközökből kell megszerkeszteniük a Földön egy olyan szerkezetet, amelynek a segítségével a visszatérés lehetséges – azaz, átvitt értelemben: szerkeszd meg a gyakorló egységet azokból az anyagokból, amelyek itt Budapesten rendelkezésre állnak.
Korai kísérletek
A laparoszkópos sebészet csírái az 1900-as évek elejére tehetők, amikor egyrészt Szentpétervárott, másrészt Berlinben orosz, illetve német nőgyógyászok alkalmazták a módszert, és megpróbáltak a testüregen keresztül behatolni az emberi szervezetbe. De akadályozta őket, hogy nem volt kivetítőrendszer, és minimális volt a fényerő. Komoly előrelépést jelentett, hogy Edison izzólámpáját sikerült miniatürizálni, majd felfedezték a hideg fényforrást is, a xenonlámpát. A XX. század közepétől az Atlanti-óceán mindkét partján komoly laparoszkópiás próbálkozások folytak, csak ekkor még hiányoztak a mai, televíziós lehetőségek: a „hideg” xenonfény üvegszálas továbbítása, a hasüregi látvány képernyőre történő kivetítése. Egy 1956-ban emigrált magyar sebészorvos, Bérci György neve fűződik az első élő közvetítéshez, amelyet a hasüregről sugároztak 1963-ban Ausztráliában. A doktor egy minikamerát fejlesztett ki, és ennek a segítségével pillanthattunk bele az emberi szervezetbe. Ez adta a lehetőséget arra, hogy laparoszkópiás módszerekkel operálni is lehessen.
Kulcslyuksebészet
Érdekes módon először a nőgyógyászok kezdték alkalmazni a laparoszkópiát kisebb műtétek esetében, de az igazi áttörés 1985 októberében történt. Erich Mühe végezte az első laparoszkópos epehólyag-eltávolítást, mégpedig egy kisebb német kórházban, Böblingenben. A műtét sikerült, és egyre több beteg kereste fel a sebészt. Csakhogy a nagy klinikák megirigyelték Mühe eredményeit, és alig várták, hogy valami szövődmény következzék be. Gúnyos megjegyzésekkel kísérték a sikereket, „kulcslyuksebészetnek” és „Mickey Mouse-sebészetnek” titulálták a műtéteket. A nyolcvanadik operáció körül valóban komoly – de nem sebészeti eredetű – szövődmény lépett fel az egyik beteg esetében, aminek a folyományaként a német sebésztársaság eltiltotta Mühét az ilyen jellegű műtétektől. A német sebész lelkileg belebetegedett a döntésbe. Közben 1989-ben egy nőgyógyász Franciaországban laparoszkópos eljárással végzett kismedencei műtéte során, ugyanezen módszerrel betegének köves epehólyagját is eltávolította. Az eljárást később Párizsban és Bordeaux-ban továbbfejlesztették, majd kiálltak a világ sebészeti közvéleménye elé. A következmény az lett, hogy a módszer úgy terjedt el, mint francia találmány. A történet csattanója, hogy sok évvel ezután a német sebésztársaság rehabilitálta Erich Mühét, és egy szép nagy aranyéremmel jutalmazta.
Drága műszerek
Az egyórás távoktatás a végéhez közeledik. Lengyel doktor még megkérdezi, ki akar a jelenlévők közül sebész lenni, de a választ ő maga adja meg azzal, hogy feltételezi, a hallgatók nem véletlenül teszik próbára kézügyességüket. Megtudjuk, hogy külföldön sok helyen a bélelzáródástól kezdve a vastagbél-, a sérv- és az epekőműtétekig legnagyobbrészt a laparoszkópos eljárást alkalmazzák. Idehaza még nincs százalékos felmérés, de a módszer nagyon terjed. Az epehólyag-eltávolítás kilencven százalékát már ezzel az eljárással végzik. Egyéb szervek operációinál nagyobb a gond: a műtéti eszközök, berendezések meglehetősen drágák. De a jövő útja mindenképpen az úgynevezett minimális invazív sebészet, a laparoszkópia ezzel az új fogalommal vonul be az orvostudományba. A medikusok lelkesek, alig akarják elhagyni a termet, többen a hivatalos idő után is ott maradnak, tovább gyakorolnak. Látszik rajtuk, hogy valami újnak voltak az átélői, a részesei. Az ilyen és hasonló gyakorlatok járulnak hozzá ahhoz, hogy egyre inkább megkedveljék a sebészi munkát. Sándor József egyetemi tanár, sebészprofesszor az első távoktatási bemutató szervezője elégedetten nyugtázza a telementoring sikerét. „A sebészi munka hihetetlen nagy erőfeszítés – mondja –, fizikai munka, szellemi koncentráció, kézügyesség, éjjel-nappali készenlét, sok ügyelet: sokféle tehertétellel jár. Érthető, hogy világszerte csökken a sebészorvosok száma. De ha valaki már medikus korában rajong ezekért az új eljárásokért, valószínű, hogy egyetemi tanulmányai végeztével mégis a sebészi hivatást választja magának.”
Az első négyben vagyunk
A gyakorlóterem fontos része a Wéber György sebészprofesszor vezetésével a Semmelweis Egyetemen most szervezendő sebészeti műtéttani tanszéknek. A profeszszor nagy tapasztalattal rendelkező, nemzetközileg elismert sebész. Néhány hete Washingtonban, a laparoszkópos sebészet világkongresszusán egy amerikai előadáson kiemelték, hogy az egyik újfajta minimálisan invazív sebészeti eljárást mindössze csak a világ négy országában alkalmazták eddig sikerrel, köztük volt „Hungary”, azaz Wéber professzor műtéte.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
