Magyarul megjelent Toronyiránt című kötetének anyagát úgy válogatta, hogy az valamiképp mindig magyar vonatkozású legyen. A közelmúltban kiállításon mutatta be rajzait a Nemzeti Kulturális Örökség Hivatala galériájában.
– Országonként egy-egy rajzot állítottam ki, így sem volt kevés az anyag, mert a rajzok vagy száz országot idéztek meg. Szenvedély számomra az utazás, a rajz és a naplóírás pedig elválaszthatatlan. A Toronyiránt című kötetben csak magyar vonatkozású írásokat gyűjtöttem. Ha végigolvassa őket, meglátja majd, hogy nagyon magyar érzelmű vagyok, pedig több mint ötven éve külföldön élek. Egyébként nem szeretem azt a szót, hogy magyarkodó – ezt csak azok használják, akik maguk nem szeretik ezt a népet. Talán most sokat, sokfélét mondtam egy szuszra. Egy kicsit csapongó vagyok…
– Talán ezért is nem lett építész… Vagy van valamilyen konkrét oka annak, hogy amikor az 1956-os forradalom után külföldre került, más szakot választott?
– Rájöttem, hogy az építészet nem nekem való. 1954-ben művészettörténet szakra szerettem volna menni, de az országból összesen csak két embert vettek fel. Így jelentkeztem a budapesti Műegyetem építészeti karára. Berlinben, 1958-ban azonban már művészettörténet szakon tanultam tovább, akkor fordult érdeklődésem erősebben a képzőművészet iránt. Néhány év múlva pedig, 1962-től a római képzőművészeti akadémián tanultam. Berlinben nehéz volt akkoriban, az absztrakt művészet volt az uralkodó, nem tudták elfogadni a realista művészetet, lemarxistáztak. Rómában más volt, ott az emberek zsigereiben van a művészet.
– Újabb fordulat: tanár lett. Hogyan, miként, miért?
– Egy idő után édesanyám azt mondta, tanuljak már valami olyat is, amiből meg lehet élni, így végeztem el azután Bonnban a tanár szakot rajz, német, történelem szakon, így lettem tanár 1970-ben. Közben a bonni Reflector pantomimegyüttes vezetője is voltam majdnem tíz évig. A művészetekkel való szoros kapcsolat a tanításban is segítséget jelentett, hiszen sok embert próbáló feladat elé kerültem pedagógusként, mert tanítottam olyan kisegítő és nevelőintézetekben is, mint amilyen például idehaza az aszódi javító, voltak a tanítványaim között fiatal létükre kemény bűnözők, gyilkosok is.
– Hogyan született meg ez a különös, ha úgy tetszik egyszemélyes műfaj, amelyben a szöveg és a rajz szerves egységet alkot?
– Én esszéknek nevezem a szövegeket, azt hiszem többek, mint egyszerű leírások. De rajzolni sokkal hamarabb kezdtem el, mint írni – először egyébként németül írtam. Hogy hogyan választottam a rajzot a fotó korában? Azt gondoltam, a rajz olyan lehetőségeket nyújt, amilyeneket a fotó nem képes megadni. A látványból bármit elhagyhatok vagy szabadon hozzátehetek. Több mint fél évszázada tart ez. Nagyon gyorsan rajzolok, főként az épületek és az emberek érdekelnek. Egyikre is, másikra is rá van ugyanis írva a története, és mindkettő bemutatásához fontos a perspektíva, amit az egyetemen tanultunk.
– A világ legtávolabbi szegleteiben is otthon érzi magát, de mégiscsak van egy szilárd tengely az életében. Ha nem utazik, Bonn és Budapest között osztja meg az idejét. Hogyan, miért költözött el Berlinből tíz év után?
– Alig kerültem Berlinbe, megépült a fal, tíz évig csak repülővel hagyhattam el a várost. Az a régió, ahol több évtizede élek, Bonn közelében olyan városokat foglal magába, mint Köln, Düsseldorf, Frankfurt, kiváló támaszpont ez az utazásokhoz. Magyarországra 1966-ban jöhettem haza először, amikor megkaptam a német állampolgárságot, akkoriban évente jöttem, mostanában kétszer legalább. Érdekes dolog, hogy én is minden éjszaka álmodtam azt a minden emigránsnak visszatérő álmot, hogy nem jöhet vissza újból. Ez 1990 körül megszűnt, viszont hiába utazom rengeteget, ma is elcsendesedek, ha egy határon átmegyek. Aki nem ismer, csak annyit lát, hogy megváltozom, azt azonban nem tudja, hogy miért.
– Apropó változás… Milyennek látja mindazt, ami itthon a rendszerváltozás után történt?
– Máig nem tudok napirendre térni afölött, hogy legtöbb honfitársam mintha valami lejtőn élne, ahonnan csak nyugat felé lehet figyelni, keletre nem… Azt mondják sokan Budapestre, hogy a Kelet Párizsa. Nem, Budapest az Budapest, még így lerontott állapotában is világszép város. Magyarországnak azt kell kihasználnia, megmutatnia, ami itteni, egyedülálló érték, a fürdőkultúrát, az eklektikus-szecessziós épületeket, a városképet. De a legnagyobb gond az emberekkel van. Azt mondta egy szicíliai ismerősöm, csalódott a magyarokban, befelé néznek, nem mosolyognak. Nyugtatgattam, majd megváltoznak, most betegek. De én is nyugtalan vagyok, saját bőrömön is érzem, hogy van egy réteg, amelynek tagjai rendkívül durván bánnak másokkal. Igaz, erre mondta nekem nemrégiben Makovecz Imre, menj vidékre, majd meglátod, hogy másféle emberek is vannak, s valóban, én is így éreztem most húsvétkor kedves magyar emberek között. Azt hiszem a műveltség, az emberi értékek rangját kellene viszszaadni, hogy az igazi változások megtörténjenek. Az emberrel kell többet törődni – ilyesmiről szeretnék beszélni annak a kiállításnak a képeivel is, amelyet a közeljövőben Bonnban szeretnék megrendezni Minoritates Mundi címmel.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
