A nagy demokráciavita

Úgy hírlik, a magyar választók nem becsülik a demokráciát, így az annak létezése, minősége, állítólagos kiteljesedése vagy felszámolása körüli viták sem hozzák lázba. A bármikor előhúzható közhelykatalógus élén virító, a Kádár-kor örökségére hivatkozó vélekedést politikusaink bizonyosan nem osztják, hiszen húsz éve minden kormányt a demokrácia felszámolásával, jobb esetben súlyos korlátozásával vádolja az ellenzéke. Így van ez most is.
Szó se róla, az áprilisban történelmi győzelmet arató pártszövetséget cseppet sem feszélyezi a demokratikus eljárással megszerzett kétharmados, ha úgy tetszik: forradalmi felhatalmazása. Ahol lehet, azonnal él is vele. A közjogi értelemben felelőtlen, végletesen megosztott ellenzék nehezen tudja feldolgozni, hogy nincs alkupozícióban, aminek következményeit hajlamos a demokrácia halálaként értelmezni. Különösen az MSZP, amely kiszolgáltatottságát csak magának köszönheti: ha bármikor belemegy a választások előre hozásába, bizonyosan jobban jár. Hol kétharmad van, ott kétharmad van: a parlamenti többség legitim módon módosíthatja az alkotmányt, szavazhat meg egy újat, és – ha kedve tartja – ültetheti a saját embereit az alkotmányos intézmények élére.
A Fidesz-diktatúra, narancsuralom kiépülését taglaló nyilatkozatok, újságcikkek lassan megtölthetnének egy kisebb könyvtárat, ám a tiltakozók személye a legtöbb esetben mintha eleve felmentené a jobboldalt a bírálat megfontolásának terhe alól. Nicsak, ki beszél? – kapjuk fel a fejünket, amikor állampárti figurák oktatnak demokráciát, amikor a 2006-os rendőri brutalitásnak tapsolók kérik számon a jogállami normákat. Szögezzük le sokadszorra is: 1990 óta a 2002-től kormányzókat lehet elmarasztalni a demokratikus normák tudatos áthágásának, a jogállam szisztematikus leépítésének vétkében; ők üresítették ki, járatták le a rendszerváltozás eszméit, intézményeit. A kettős mércét pedig a balliberálisok rutinból alkalmazzák: Bauer Tamás például annak kapcsán, hogy a Fidesz egyes hírek szerint Schmitt Pált készül köztársasági elnöknek jelölni, önfeledten leírja (Épül a pártállam, Népszabadság, június 19.), hogy egykor Dobi István és Losonczi Pál is a párt megbízásából lett az Elnöki Tanács elnöke. De, ha már a pártkötődést kifogásolja, véletlenül sem teszi hozzá, hogy Göncz Árpád meg a néhai SZDSZ képviselője és ügyvivője is volt, mielőtt államfő lett. Múltja mindenkinek van, a kérdés az, miként képes megfelelni új feladatának a parlament bizalmából közjogi méltósággá emelt személy. A demokráciaféltők aggodalmát akkor is nehéz méltányolni, amikor Gyurcsány Ferenc – aki szerencsére már nem az ország, csak az MSZP problémája – bármiféle részlet ismerete nélkül, szakmai-politikai vita helyett harcot hirdet a „Fidesz alkotmánya” ellen.
Ám a fentiek ellenére lehet(ne) értelmes vitát is folytatni arról, hogy a kormánynak az alkotmányos berendezkedést érintő lépései – melyekhez megszerezte a felhatalmazást, hisz a választók végre feloldották a kétharmados döntéseket blokkoló patthelyzetet – mennyiben felelnek meg a demokratikus normáknak, hasznosak-e, szolgálják-e a közjót. A médiát érintő tervezett tartalmi változtatásokra a válaszadás jogától a tájékoztatás kötelezettségéig például kellene még néhányat aludni: a szerkesztői szabadság ilyen korlátozása rossz, nagyon rossz irány. Egyelőre nem lehet megítélni, hogy az Orbán Viktor által sokszor emlegetett alázat vagy az időnként szükséges önkorlátozás mennyire hatja át a Fidesz–KDNP döntéseit. Ha semennyire, akkor akár izomból átépítheti az egész közjogi rendszert, arra méltatlanokat is megbízhat független intézmények vezetésével, megkísérelheti kiiktatni hatalma ellensúlyait, a választók ezt végül nem a határozottság, hanem a hatalmi arrogancia jelének fogják vélni. És a demokráciavitában (is) mindig az övék az utolsó szó.