(kiürül-e a húsosfazék )

Én nem tudom, hogy azok a hölgyek és urak, akik a magyar balliberális média, illetve a véleményformáló „közirodalom” frontharcosaiként mint született demokraták az ellenzékben lévő Fidesz (és főként Orbán Viktor) gyalázásának szentelték tehetségüket, most, e merőben új helyzetben, stílust váltanak-e. A „régi motorosok” kiszabadulva a kormánypártiság oly könnyedén viselt jármából, nyilván még jobban nekivadulnak, s immár erkölcstudatukban megerősödve élnek demokratikus jogaikkal, visszatérve az általuk hangoztatott szabadságeszményhez, miszerint a sajtó mindig, de mindig ellenzéki. Tehát részükről a gyalázkodás fokozódása várható, de mivel régi motorosok, ezt az eddiginél is fondorlatosabb módon teszik majd, bár bevett módszereiken aligha változtatnak. E módszer lényege annak hangsúlyozása, hogy a jobboldal maga az infernó, amelynek legmélyebb bugyrában a túlhatalomhoz jutott Orbán az eddiginél is magasabb hőfokon főzi ki sátáni terveit. Ha eddig Lucifer volt, most Belzebub lesz, földi létében pedig „vérfarkas”, mint ezt már a kilencvenes években megírta róla egy Cinema című, filmművészettel foglalkozó „független” folyóirat. Viszont az utóbbi időkben színre lépett, főként az interneten, egy új, fiatal, liberális újságíró-nemzedék, amely világszemléletét megőrizve nem álobjektivitásra, hanem valóságos elfogulatlanságra törekszik, s óvakodik a tények manipulálásától. Itt természetesen nem a középkorú Dési Jánosra, nem az idősödő Mészáros Tamásra, Avarra és leginkább nem Bolgár Györgyre gondolok, akiknek profi jagoizmusa kissé avítt.
Természetesen ha az eljövendő magyar médiavilágra gondolunk, róluk sem szabad megfeledkeznünk, különösen azért nem, mert tudálékos, szakmainak és európainak álcázott habitusuk nem csupán magyar jelenség. A világsajtó tele van hozzájuk hasonló, „felövezett, tekintélyes” figurákkal, akik az álliberális eszmeiséget cizellált és hazug politikai manipulációvá lényegítik át, remélve, hogy nem mindenki lát át a szitán.
Bizonyos értelemben azonban a médiában várható változás az ő pályafutásukra is kihat: ugyanis azt tudják, kit kell gyűlölni, de hogy a jövőben kit kell támogatni és szeretni, az számukra fogas kérdés. Ugyanis az MSZP nemcsak összeaszalódni, de szétkorhadni is látszik, az SZDSZ pedig, bár lelki lényege ködként gomolyog a magyar kultúrában, semmivé lett. Ki lesz tehát a kedvenc? Az LMP mint a magyar liberalizmus épülő vára? De hogy a vár időnap előtt össze ne omoljon, mint Kőműves Kelemennét, be kell falazni a nagy elődöket, Kis Jánost, Kunczét, Magyar Bálintot, tán még Gyurcsányt is, aki a neoliberalizmus síkos lejtőjére vitte az MSZP-t, önhittsége azonban töretlen. Ráadásul ahhoz, hogy jól menjenek a dolgok a médiában, nemcsak szabadság, hanem pénz is kell. Mégpedig sok. Bármennyit halmoztak is fel bankszámlájukon és egyebütt a szocialista és szabad demokrata korifeusok, erre már aligha futja. A piac viszont kegyetlen. Sőt, miként ezt a Magyar Hírlapnál tapasztalhattuk, a külföldi tulajdonos is megfutamodik a veszteség elől. Az biztos, nincs olyan írástudó a baloldalon, aki az észt ingyen osztaná, s lelkét sem adja ingyen. A jobboldali sajtómunkások közel sem gyarapodtak anyagilag abban a mértékben, ahogy ezt liberális vagy szocialista kollégáik eddigelé tehették.
Mi lesz most? Ki oszt koncot, címet és „zsozsót” a neoliberális újdondászoknak? Nagy félelemre nincs okuk, hiszen típusukra mindig az volt a jellemző, hogy egyéni anyagi gondjaikra találtak megoldást. Hogy az országért valaha vérzett-e a szívük, én nem tudom…