Köddé vált családi otthon

Családi drámával végződött tegnap egy budatétényi kilakoltatás: a nagyszülőt életveszélyes állapotban, agyvérzéssel szállították el a helyszínről, az ötgyermekes család tagjai pedig még este sem tudták, hol hajtják majd álomra fejüket.

Jogszerű volt a rendőri akció. A XXII. kerületi kilakoltatási eset nem tartozik a kormány 194/2010. számú rendeletének hatálya alá, amely rendelkezik a kilakoltatási moratórium meghosszabbításáról. Ez a rendelet hatályos, a mai intézkedés viszont nem ütközik az említett jogszabályba – reagált közleményben a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium kormányzati kommunikációs államtitkársága. A BRFK-tól kapott információk alapján a kiürített lakás használója ugyanis korábban egy bank adósa volt, fizetésképtelensége miatt a moratórium hatályba lépése előtt a pénzintézet az ingatlant értékesítette egy magánszemély számára. A mai intézkedés csupán a tulajdonos jogos birtokba kerülését szolgálta – olvasható a dokumentumban.

Kisebb csoport gyülekezik a budatétényi ház előtt, amint megérkezünk a zöld bokrok övezte udvarra. Az édesanya idegesen rohan fel-alá, a kilakoltatásra vár, de még mindig bízik abban, hogy megtörténhet a csoda: maradhatnak a több mint száz éve a család tulajdonában lévő birtokon.
Az Otthonvédők mellett a Munkáspárt és a Jobbik országgyűlési képviselői, valamint a Magyarok Szövetsége tagjai is a helyszínre érkeznek, hogy kiálljanak a család mellett.
– Vannak olyan morális kérdések, amelyekben vallási és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül össze kell fognunk – mondja lapunknak Kovács István, a Munkáspárt tagja. Hasonlóan vélekedik Sneider Tamás, az Országgyűlés ifjúsági, szociális, családügyi és lakhatási bizottságának jobbikos elnöke is. – Büszke vagyok mindazokra, akik, feláldozva a szabadidejüket, eljöttek ide, hogy megvédjenek egy ötgyermekes családot – fejezi ki nagyrabecsülését. A politikus szerint megengedhetetlen, hogy hazánk a „dél-amerikai országok szintjére süllyedjen”, vagyis megtörténhessen, hogy egy többgyermekes család az utcára kerül.
Amint beszélgetünk, egyre több rácsot, vasrudat visznek a kapu és a kisajtó elé, mi is bent rekedünk. Nem sokkal később megérkezik az új tulajdonos, aki egyelőre hajlik a megállapodásra, de visszavonul, hogy tárgyaljon a kerületi rendőrkapitánynyal és az ügyvédjével. Közben Tauzen Krisztinával, az édesanyával ülnünk le néhány percre a konyhaasztalhoz. – Egy időben a kevés munka miatt nem tudtam fizetni a fodrászüzlet bérleti díját, ezért tartozásom lett az APEH-nél. Hogy ezt kifizethessük, 2004-ben az édesanyám házára hitelt vettünk fel – kezdi történetét a megtört asszony. A tízmillió forintos összeget minden hónapban törlesztették, egészen 2006-ig, amikor Krisztina várandós lett ikerlányaival. Akkor ugyanis azonnal elbocsátották munkahelyéről, kerekedő pocakkal pedig már sehol másutt nem kapott munkát. 2007-ben aztán egy másik bank kiváltotta a hitelüket, ám a kezdeti 130 ezer forintos törlesztőrészlet néhány hónap alatt kétszázezerre ugrott. Ezt az összeget csak öt hónapig, 2009 márciusáig tudták fizetni. – A bank semmiféle segítségnyújtásra nem volt hajlandó. Sem azt nem engedte, hogy kitoljuk a futamidőt, sem az összeget nem akarta lejjebb vinni – panaszkodik az édesanya. Tavaly szeptemberben csak levélben értesítették őket, hogy megvásárolták az ingatlanukat, és másnap már az új tulajdonos átíratta nevére a házukat a földhivatalban.
– Én itt születtem, itt is halok meg – jelenti ki határozottan Krisztina lánya, amint az udvaron beszélgetni kezdünk. Bartolák Nórától tudom meg, hogy a telek dédszülői örökség, a házat pedig a nagyapja építette. – A hamvai itt nyugszanak a ház egyik falába rejtve – teszi hozzá csendesen. Az egyetemista lánynak könnybe lábad a szeme, amikor arra terelődik a szó, milyen sokan eljöttek: barátok és idegenek egyaránt. – A nagymamám azt mondta, nem is hitte, hogy még ennyi jó ember van a világon – mosolyodik el egy pillanatra.
Eközben rohamrendőrök jelennek meg a ház előtt, egy velük érkező szakember pedig a kis ajtót kezdi feszegetni. Nincs egyszerű dolga, a családot védők sorra a kisajtónak támasztják hátukat, valaki pedig slauggal kezdi locsolni az érzéketlennek tűnő, napszemüveges, zöld trikós férfit. Az új tulajdonos megegyezési szándékának ekkorra már se híre, se hamva, káosz lesz úrrá a nyugodt udvaron. Hirtelen az addig szótlanul üldögélő, 78 éves, szívbeteg nagymama szalad ki a teraszra, és jajveszékelve próbálja jobb belátásra bírni a kint levőket. – Menjenek el! A két kezünkkel építettük ezt a házat, miért akarják elvenni? – kiáltja feléjük. Unokája rohan hozzá, és kérlelni kezdi, menjen vissza. – Mama, azzal nem segítesz, ha te is rosszul leszel – sír Nóra. De a nagymama tovább kiabál, szinte önkívületi állapotban. Aztán egyre elcsendesedik, mintha feladná. Maga elé nézve suttogja: „hisz magyarok vagyunk mind…” Pár perccel később összeesik. Mire a szobába érünk vele, már egyáltalán nem kommunikál. Mentőt hívunk. A helyszínre érkező orvosok előtt résnyire kinyitják a kaput, miután a rendőrök ígéretet tesznek arra, hogy addig nem törnek be, míg a mentők el nem végzik munkájukat. Az idős hölgyet, többszöri újraélesztés után, agyvérzéssel szállítják kórházba.
Krisztina később arra kéri a rendőröket, hadd beszéljen ügyvédjük a kerületi parancsnokkal, de erre már nincs lehetőség: betörnek a kapun. Mindannyiunkat az utcára toloncolnak. A legalább ötvenfős rendőrsereg ellen nincs mit tenni.
Később Gyüre Csaba jogász, a Jobbik alelnöke hívja fel a Budai Központi Kerületi Bíróságot, arra kérve őket, hogy soron kívül, még aznap tárgyalják az ügyet, hisz közben kiderül, az új tulajdonos ellen magánokirat-hamisítás és önbíráskodás gyanúja miatt nyomoz a Nemzeti Nyomozó Iroda. A bírósági végzés ellen pedig a család fellebbezett az adásvétel feltételezhető jogtalansága miatt, és szeretnék, ha megvárnák az októberi tárgyalást. A próbálkozás hiábavaló: a bíróság elutasítja a kérelmet. A családnak néhány percet adtak, hogy a legfontosabb holmikat elvigyék. A többi ingóságot pedig a következő harminc napban kell elszállítaniuk. Miközben már a zárakat cserélik, arról érdeklődünk Krisztinától, hova mennek. – A híd alá – zárja rövidre a választ, bemutatva a kilátástalan jövőt, és eltűnik a felforgatott házban.