Kora reggel van még, amikor pünkösd vasárnapján a gyimesi szoros falvai között az ezeréves határ felé közeledünk. Alig van mozgás az utakon. Szinte csak a román rendőrség és csendőrség embereit látjuk az út mentén, a kereszteződéseknél, egyre sűrűbben, ahogyan a határ közeledik. A két különvonatnak azonban, amely az idei ünnepségekre érkezik, még híre-hamva sincs. Azután már a mi autónk motorjának a hangja sem a Gyimesekben élőket ébresztgeti: Palánkánál Moldva földjére érünk, s követjük az esőtől megduzzadt Tatros kanyargó futását.
Pusztina felé igyekszünk, misére. Merthogy előző nap Csíksomlyón az ottaniakkal hallgattuk a misét, előbb a Kis- és a Nagy-Somlyó közötti nyeregben, este pedig a Szent Péter-templomban csodáltuk meg áhítatos hitüket, szép éneküket. A kettő között pedig a Kis-Somlyón lévő Salvator kápolnában egymás mögött álltuk a sort, hogy fejet hajtsunk a megváltó előtt. A viseletük ma is olyan archaikusan szép, mint régen, és olyan a beszédük is. Amikor tetszésünknek hangot adunk, újabb ízes mondatok következnek, s a megjegyzés, „rígebben magik is ullyan szípen beszéltek, mint münk”.
Lássuk tehát, hogyan szól az ének a pusztinai misén, milyen a viselet, ha nem a csíksomlyói búcsúban hordják, ahová a magyarok Moldvából 1567 óta jönnek folyamatosan, s ahol a felvonulás végén ők alkották a zárókeresztaljat. Vajon virrasztottak-e az idén, s ha igen, hazaérnek-e a délelőtti misére a pusztinaiak? Ez jár a fejünkben, ahogyan az egyre szelídülő hegyoldalak, majd Comanesti után dombok között a falu felé tartunk. Épp időben érkezünk a tizenegy órakor kezdődő misére, már szól az ének ékes román nyelven, és az oltárkép alatt, amely a koronát a Szűz Máriának felajánló Szent István királyt ábrázolja, Sabau Marius káplán hamarosan elkezdi a prédikációt. Több mint fél óráig beszél, a román nyelv minden szépségét, hajlékonyságát, dallamosságát megvillantja. Erős testalkatú, energikus, mosolygós fiatalember, a neve után ítélve csángó maga is, de mint mondják, magyarul nem tud. Állítólag szeretne megtanulni, egyelőre azonban azt is tiltja, hogy magyarul imádkozzanak vagy szóljanak egymáshoz az emberek a templomban. Ilyen volt az egykori plébános, Deac Eugen is, 2006 óta utódja, Benchea Augustin azonban hajlana arra, hogy magyarul misézzenek a pusztinai híveknek. Pünkösd vasárnapján azonban csak egy szót hallok magyarul a talán utolsó moldvai Szent István-templomban: amikor a miatyánk után kezet nyújtunk egymásnak, mindenki azt suttogja: békesség.
A mise után, már a templom előtt annál több a magyar szó, ami persze nem véletlen, hiszen Pusztinán, az egyik legfiatalabb, a madéfalvi székelyirtás után keletkezett moldvai székely telepes faluban szinte mind a kétezer lakos magyar. Magyar a nyelve a szeretetnek és a gyásznak is. Ahogyan a mise után szétszéledőket követjük, nyitott kapujú házhoz érkezünk: odabent a kertben annyi az ember, szinte gombostűt sem lehetne leejteni. Halottsiratás. Az elhunytat nyitott koporsóban ravatalozták fel a házban, fejéhez csak a sirató rokonok ülnek, de sok-sok rokon, ismerős, falubéli osztja meg velük a gyászt. Egyébként is létezhetnek itt olyan szorosabb szálak a közösség tagjai között, amilyeneket mi már nem ismerünk: mise alatt például időnként fel-felállnak a padból azok, akiknek jutott hely, s átadják azoknak, akik addig álltak. Olykor annyira kedveznének egymásnak, hogy a végén a hely üresen marad.
Hogy milyen a hagyományos pusztinai vendégszeretet, arról Nyisztor Tinka néprajzkutató, a Pusztinai Szent István Egyesület alapító elnöke portáján kapunk képet. Két autóbusznyi magyar vendéget fogad egyszerre, egy nagy zarándokcsoportot és annak a debreceni-nagyváradi kórusnak a tagjait, akik a csíksomlyói ünnepi misén is énekeltek. A kapu mellett fedett színben hosszú asztalt terítettek meg, rajta kalács és pálinka, étvágycsinálónak. Nagy cserépedényekben hamarosan érkezik a tőtike is, amelyet akár töltött káposztának is nevezhetnénk, ha nem szőlőlevélbe csomagolnák a tölteléket, amelyben kevesebb a hús, mint idehaza, s amelyhez olyan zöldségféléket, fűszereket is kevernek, amelyek éppen most teremnek.
Lassan bandukolunk vissza a templom felé. Elteltünk a jóízű falatokkal, ráadásul sok-sok pusztinai ház ragadja meg a figyelmet, kívánja, hogy lefotózzuk. Szépen művelt kertek, szőlőlugasok, kutak, amelyek mellől nem hiányzik a bögre sem: egy darabka paradicsom a magyarság számára a Kárpátoktól negyven kilométerre. A kéklő hegyek egyébként talán a temetőből látszanak a legjobban, aki nyugatra pillant, abban talán minden alkalommal újra tudatosul, honnan érkezett. S kell is, hogy így legyen, mert a sírköveken csak románul olvashatók a nevek, s mert a fiatalok körében gyorsan csökken a magyarságtudat és a nyelvtudás: a kisiskolások egymással is románul beszélnek, a mobil menüjét pedig meg sem tanulhatnák magyarul.
Kell hát a magyar oktatás, kulturális élet és mindenekelőtt kell a magyar mise. Néhány éve hébe-hóba ilyen is van Pusztinán. Az első iasi zsinat ugyanis úgy határozott, ha húszfősnél nagyobb csoport érkezik, s hoz magával papot is, lehet magyar misét celebrálni. Ma délután is lesz. De mikor? A szép hangú Daradics István kántor szerint (aki igen barátságosan elbeszélget velünk, s akiről e pillanatban még nem tudjuk, hogy néhány éve testi erővel próbálta meggyőzni Nyisztor Tinkát a magyar mise feleslegességéről) fél háromkor kezdődik. Vagy mégsem? Tinka ugyanis kettő órára szervezte a misét, így esik meg, hogy kezdetben alig néhány pusztinai ül a padokban. Azután még szállingóznak egypáran, hogy együtt énekeljenek az anyaországi vendégekkel, hogy hangosan szóljon Szent István templomában pünkösd vasárnapján a szent magyar ének. A vendég pap a Szentlélek eljöveteléről beszél, a nyelvek sokaságáról és az isteni akaratról, hogy minden nép a maga nyelvén dicsérje az urat. Prédikációba nem illik beletapsolni, bár tetszene. De amikor a mise után a vendégek rövid koncertet rögtönöznek, s felhangzik a Mikor Csíkból elindultam című székely népdal első strófája, hirtelen mozgás támad azokban a padokban, amelyekben a helybéliek ülnek, és hosszú taps követi a befejezést. Vagy éppen ígéri azt, hogy valóban új korszak kezdődött az elmúlt néhány évben Pusztinán.
origo.hu
Tornádót láttak a helyiek Baracson, óriási volt a riadalom
