Veterán

A beszámolók szinte mind megemlítik, hogy akkora ingyenhírverést magyar mozi még nem kapott, mint Skrabski Fruzsina és Novák Tamás Bűn és büntetlenség című alkotása Biszku Béláról. Arra sem nagyon volt példa Magyarországon, hogy az Országgyűlés kulturális bizottsága foglalkozzon egy filmmel. Mindebből pontosan látszik, hogy a temetetlen magyar múlt került ismét a figyelem középpontjába.

Biszku Béláról készített alkotás sokféle szempontból ítélhető meg. Mindenekelőtt fontos médiaerkölcsi kérdéseket vet föl elkészítésének módja, hiszen a volt kommunista belügyminisztert csak „tőrbe csalva” lehetett szóra bírni. A kérdés végső soron itt is jogfilozófiai: a személy joga erősebb-e, a rózsadombi háborítatlanságában éldegélő Biszku Béláé, vagy a – jelen esetben a film készítői által képviselt – közösség saját múltjának megismeréséhez fűződő joga. Mindkét szempont mellett komoly érvek sorakoztathatók föl. Analógiával megvilágítva a problémát: elképzelhető lett volna-e a hatvanas évek közepén, hogy egy magas rangú náci funkcionárius leszármazottai, személyiségi jogokra hivatkozva, betiltassák a felmenőjükkel készített filmet. Aligha. Nem véletlen, hogy a nácivadászat mintájára fölvetett kommunistavadászat puszta gondolata is mély megdöbbenést váltott ki a baloldali elkötelezettségéről ismert Bolgár Györgyből a film alkotóival készített interjú során.
Pedig a kommunistavadászattól igen messze állunk, pillanatnyilag nem a hajdani teljhatalmú belügyminiszter bíróság elé állítása, vagyonának elkobzása, kiemelt nyugdíjának megvonása volt a film körül kialakult vita tárgya, hanem csupán annyi, hogy csellel kicsikart beszélgetéssel a média pellengérére állítható-e a megtorló gépezet működésével és a több mint háromszáz ember halálával mégiscsak kapcsolatba hozható volt pártfunkcionárius.
És ha igen a válaszunk, továbbra is fennáll a kérdés: miért éppen őt pécézték ki maguknak a film alkotói? Mert – eltekintve attól a körülménytől, hogy 2010-ben már valóban nem sok vezető beosztású kommunista él – valóban igaz, hogy 1990 után jószerivel semmiféle elszámoltatás nem volt. A filmben szereplő egykori elítéltek többnyire csak legyintettek a felelősségre vonással kapcsolatos kérdésre. Mit kellene tenni Biszku Bélával? Leköpni? Felpofozni? Ugyan minek? Ők, a pártállami rendszer hajdani meghurcoltjai, már nemigen látják sem szükségesnek, sem lehetségesnek az elszámoltatást. Inkább az örök igazságszolgáltatásban bíznak: égjen a pokol tüzében!
Pedig a bűnösök megnevezésére és a valódi történelmi igazságtételre nem kizárólag a hajdani megalázottak és megszomorítottak, kitelepítettek, elmenekültek igazságérzete miatt van szükség; az éles cezúra, az igazság néven nevezése, a bűnt követő bűnhődés mindenki érdeke – még a bűnösöké is. Épp az össznépi maszatolás juttatta erkölcsileg oda az országot, ahol éppen most van: a felelősök elmaradt bűnhődése miatt ma az egész társadalom bűnhődik. Ha a fehér nem mindig fehér, és a fekete nem minden körülmény között fekete, ha nem különül el egymástól élesen a bűn és az erény, soha nem lesz szégyen a nem jogkövető magatartás.
S erről is ki tehet? Az ország talán, amelyik a rendszerváltó miniszterelnök állítólagos és cinikus mondata szerint „nem tetszett forradalmat csinálni”? Vagy éppen azok a vezetők, az elit, amelyik az elmúlt húsz évben a politikai, gazdasági, kulturális élet irányítása során úgy látta jónak, hogy maradjon minden a régiben? Netán még titkos paktumokban, megállapodásokban is garantálta a vétkesek büntetlenségét? Részben igen. Ma már köztudott az is, hogy Nagy Imre újratemetésekor a titkosszolgálatok azzal az operatív feladattal indítottak suttogó propagandát, hogy csökkentsék a társadalmi feszültségeket. Ki ne emlékezne a váratlanul támadt „megbocsátás” és „megbékélés” 1989-es jelszavaira! Ördögi volt, hiszen hamis melegséget, torz humanizmust és meghamisított keresztényi érzületet sugallt a mindenhonnan dőlő propaganda. Feje tetejére állította a világot, és sokak számára éppen azok tűntek békétlennek, antiszociálisnak, bosszúállónak, akik igazságtételt akartak, akik az ország szabadságához és a szovjet csapatok azonnali távozásához ragaszkodtak. Győzött a nyugodt erő, majd elmaradt a tavaszi nagytakarítás, és a felelősök tovább élhették nyugodt életüket. Szellemi és vér szerinti leszármazottaik pedig csöndben visszatértek a politikába, gazdaságba, kultúrába.
Rákosit és közvetlen munkatársait nemcsak a hatalomból, hanem részben az országból is kiszorította a Kádár-rezsim, bár jogi felelősségre vonás még a keményvonalas sztálinistákkal szemben sem volt. Révai József – az Elnöki Tanács elnökhelyetteseként – 1959-ben Balatonaligán halt meg, Farkas Mihály 1965-ben Budapesten, Rákosi 1971-ben Gorkijban, Gerő Ernő 1980-ban Budapesten. Mindenki ágyban, párnák közt.
Kilencszázkilencven után még ennél is kevesebb igazságtétel történt. A Kádár- és Rákosi-kor számtalan vezetője háborítatlanul élhetett a haláláig. Mára csakugyan kevesen maradtak. Aczél György a rendszerváltás után ugyan tanácsosnak látta Ausztriába távozni, félelme azonban, mint kiderült, alaptalan volt. 1991-ben halt meg Bécsben. Őt éppúgy senki sem vonta felelősségre, mint az 1992-ben elhunyt Marosán Györgyöt vagy az ÁVH vezetőjét, Péter Gábort, aki 1993-ban halt meg Budapesten, még Antall József életében. Felesége, Simon Jolán Rákosi titkárnője volt, és 2000-ben távozott az élők sorából. Apró Antal 1994-ben, a Brusznyai-perben vezető szerepet játszó veszprémi Pap János 1994-ben, Kállai Gyula 1996-ban, Czinege Lajos 1998-ban, Fock Jenő 2001-ben, Farkas Vladimir és Losonczi Pál 2002-ben halt meg, Puja Frigyes 2008-ban. Senkit felelősségre nem vontak, némelyek még meg is magyarázták a nagy nyilvánosságnak, miért volt helyes, amit tettek. Aczél paranoiás félelmén és Pap János öngyilkosságba menekülésén kívül a hajdani potentátoknak nemhogy hajuk szála se görbült, hanem még csak a tetteikkel való szembenézést sem kellett megélniük.
Persze voltak, akiknek zavart viselkedésük önmagukban is beszédesek voltak. Kádár utolsó interjúja és kongresszusi beszéde például tökéletesen felfedte, hogy a gulyásszocializmus egyeduralkodó diktátora igazából nem tudott megbékélni saját árulásával. És még hány ilyen lehet! Az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tárában számtalan olyan embargós felvételt őriznek, amelyen hajdani felelősök beszélnek egykori szerepükről, s amelyet csak a nyilatkozatot tevő által megszabott idő letelte után lehet majd kutatni.
Biszku Béla egyike az utolsó túlélő felelősöknek. Úgy tűnik, neki nincs lelkiismeret-furdalása, angolnaként siklik ki a tetteivel való elszámolás elől. Igaz, ahhoz, hogy a szembenézés elkerülését a filmben látható meglepő professzionalizmussal megtehesse, az is kellett, hogy az őt faggatók ne történészek, hanem álruhás újságírók legyenek. Alaposabb felkészüléssel, nagyobb történelmi ismeretekkel nem lett volna lehetetlen feladat Biszkut sarokba szorítani. Így azonban a megtorlások belügyminiszterének még a lelkiismeretét sem sikerült felébreszteni, s a filmmel csupán az a puszta tény kapott nagy publicitást, hogy 1956 leverői és a megszállás kollaboránsai háborítatlanul itt élnek közöttünk. Mert itt élhetnek.
Ez bizony nagy, ám elszalasztott lehetőség volt. Szakmai szempontból hiba és felelőtlenség. Ha ugyanis Biszku személyiségi jogait állítjuk szembe a közösség egészének jogaival, akkor a társadalmat képviselő kérdezőknek a Biszkuval folytatott beszélgetés során igenis el kellett volna jutniuk az igazságig, ahhoz, hogy voltaképpen felháborító csalásuk igazolást nyerjen. Nem azért, hogy szép vége legyen a filmnek, és Biszku bocsánatkérésével lehessen lezárni 1956 történetét, hanem mert enélkül csak annyi történt, hogy ravasz csellel egy öregember bizalmába férkőztek, majd néhány kellemetlen kérdéssel megpróbálták sarokba szorítani a szerencsétlent, de ez nem sikerült nekik. És az ilyen csalás is a társadalmi bizalmat erodálja, hasonlóan az elmaradt felelősségre vonásokhoz.
Ám azt remélem, a történetnek még nincs vége, csupán az első próbálkozást láttuk. Ez a film minden hibája ellenére példátlan lépés volt, és fel is rázta a társadalmat; lehet, hogy a két újságíró többet tett 1956 igazságáért, mint a rendszerváltás után volt öszszes köztársasági elnök, akik elmulasztották felhívni a figyelmet a társadalmi igazság szükséges és elégséges alapjaira. Mert megbocsátásra valóban szükség van – a bocsánatkérés és a bírói ítélet után. És talán még a Biszku-történet végére sem került pont.
Remélem, a film készítői folytatják. Eljutnak a még élő kommunista veteránokhoz, megkérdezik Lajtai Verát, Benke Valériát és a többieket: megtudják tőlük, nem bánják-e, amit tettek. Sőt leleplezik azokat a történészeket, akik a rendszer érdekében bizonyítottan meghamisították a múltat, és a szakma mégsem ítélte el őket sohasem. Megnézik a Pártélet és a Munkásőr című periodikák szerzőit, szerkesztőit, közreműködőit, a politikai gazdaságtan tanszékek kiválóságait, megkeresik a Kossuth Könyvkiadó 1956-os kommunista memoárirodalmát, a bennük szereplő neveket, végignézik az Magyar Szocialista Munkáspárt központi bizottságának tagjait – több száz főről van szó, a Heti Válasz 2005. márciusi számában fellelhetők; a politikai bizottsági tagokat Csehák Judittól Vastagh Pálon át Berecz Jánosig vagy Hámori Csabáig; a hazai marxista valláselmélet klasszikusát, Gecse Gusztávot és általában a marxizmus–leninizmus esti egyetem hajdani vezetőit, előadóit, és ki tudja, ki mindenkit még. Persze ügyesen, rámenősen, jól felkészülve.