A gyermek öröm, nem vállalás

Szakítani kellene azzal az alapvetően tragikus – olykor sértett – felhanggal, amely a gyermekvállalással kapcsolatos véleményeket kíséri. Már maga a szó is – vállalás – valami nehézséget, feladatot, bajt sugall, és a jobboldali publicisták aggódó cikkeikben nem mulasztják el kiemelni a gyermekneveléssel járó megannyi anyagi, időbeli, lelki áldozatot. Vagyis gyermeket szülni, nemzeni, nevelni, vállalni nehéz, roppant terhes dolog, de megéri. Seszták Ágnesnek a témával foglalkozó cikke (Nem tudunk ennél jobbat; Magyar Nemzet, július 30.) is komoly, munkaigényes, ám hosszú távon megtérülő feladattal azonosítja a családalapítást.
Hosszasan polemizálunk arról, vállaljanak-e az emberek gyermeket, mennyit és mikor. Ennyi erővel vitázhatnánk arról is, miért eszünk, miért iszunk, alszunk (szükség van-e rá, mi mindent lehetne tenni helyette?); miért szeretkezünk, miért dolgozunk. Ezek az élet velejárói. Mint a gyermek. (Vannak olyanok, akik nem esznek vagy nem dolgoznak. Vagy nem akarnak gyermeket. De ezek kirívó esetek.) Az egy gyermek nagy boldogság. A kettő kétszer akkora, a három háromszor, a négy négyszer. Az öt bizonyára ötször, de erről sajnos nem tudok nyilatkozni.
A gyermekvállalás elleni érvek első helyén az anyagi nehézségekkel való riogatás szerepel. Ez fontos, de semmi köze a gyermekszámhoz. Közhely, hogy a szegény országokban és családokban sok gyermek születik, a gazdagokban kevés. Amikor én születtem, a szüleim egy kilenc négyzetméteres szobában laktak hármasban a nővéremmel. Beszélgettünk erről korombeliekkel (hatan-nyolcan), s kiderült, egyikünk sem lenne, ha a szülők az önálló lakásra, biztos egzisztenciára vártak volna a gyermekáldással. Legenda az is, hogy egy fizetésből nem lehet gyermeket nevelni; mi 16 éve házasodtunk, hosszú ideig egy tanári fizetésből éltünk; tapasztalatból mondhatom, hogy havi nettó 160-180 ezer forintból megélhet egy négygyermekes család. A családi pótlék 64 ezer, a gyes 23 ezer, emellett elég lehet egy százezer forintos állás. Ehhez nem kell bankigazgatónak lenni. (Igaz, nekünk lakásra nem kellett spórolnunk. Belátom, ez kardinális kérdés, de mi hárman vagyunk testvérek, és mindünknek jutott valamilyen ingatlanörökség; amikor a lakásproblémáról beszélünk, valahogy sosem merül fel: fogyó nemzetként hol vannak az örökségek? A dédszülők, nagyszülők, gyermektelen nagybácsik, nagynénik, magányos távoli rokonok mind-mind laktak valahol. Budai bérházakban, vidéki falvakban tömegével állnak az üres lakások, házak. Miért nem lehet ezeket mobilizálni?) Öcsém születése előtt már egy kicsit jobban éltünk; vasárnaponként a zuglói népkertbe jártunk ebédelni. Miután megszületett, anyám gyesre ment, ezek a kiruccanások megszűntek. De soha senkiben egyetlen másodpercre sem vetődött fel a gondolat, hogy az öcsémet becserélné-e a vasárnapi vendéglői ebédekre. Enynyit az anyagiakról.
A másik a nők karrierje: azt gondolom, embert szülni és nevelni olyan karrier és önmegvalósítás, amivel egyetlen munka sem vetekszik. Ráadásul bárki pótolható; tanártól a bolti pénztárosig, orvostól a fodrászig, színésznőtől a miniszterig bárkinek a helyére állítható más, aki jobban-rosszabbul ellátja a munkáját. Egy édesanya azonban a gyermeke számára pótolhatatlan. Ha valaki ezt az érzést akarja kipróbálni, ne menedzsernek menjen, hanem szüljön gyermeket. 35 éves korig nagyjából megszülhető és óvodás korig nevelhető három-négy gyermek. Utána még mindenkinek van harminc éve a nyugdíjig arra, hogy karriert építsen, ha erre vágyik. (Manökennek és sztriptíztáncosnőnek talán már nem alkalmas.) Az lenne az állam, a törvényhozók, a munkaadók és a közvélemény-formálók dolga, hogy ezt az életpályamodellt elfogadtassák.
Nagyon helyes, hogy az állam bizonyos kedvezményekkel (adó, utazás, otthonteremtés, régen volt a csecsemőruhákra dotáció stb.) segítse a gyermekeseket. De azért nem kellene mindent felülről várni. Nem az államnak szüljük a gyermeket elsősorban; ez megint egy gazdasági nézőpont, miszerint a gyermek nem más, mint potenciális termelő-fogyasztó-szavazó. Szerintem kevesen gondolnak rá, amikor először karjukba veszik a picit: Íme, állam bácsi, gyártottunk neked egy jövőbeni dolgozót! Ne testáljuk a felelősséget a kormányokra saját mulasztásaink miatt. Anyósom 1945 júniusában született. Mai szemmel elképesztő reménytelenségben. Ma háromdiplomás gyermek édesanyja és 12 unoka nagymamája. Én igen sajnálnám, ha a szüleit az akkori vészmadarak lebeszélték volna, mondván: mire szültök ilyenkor gyermeket?
Az emberekben a gyermekszülésre meglévő hajlandóságot megfelelő példákkal és divatokkal lehet felerősíteni. Ha olyan filmek, tévéműsorok készülnek, ha a közbeszéd attól hangos, milyen klassz és trendi gyermeket nevelni, az óhatatlanul hat az érintettekre. A gimnáziumi érettségi találkozóimon – akkor még csak három gyermekkel – kuriózumnak, már-már csodabogárnak számítottam. A katolikus óvodában, ahová a nagyok jártak, szinte röstelkedni kellett, hogy nekünk csak három van. Attól függően, ki milyen közegben él, óhatatlanul meg akar felelni az elvárásoknak. Seszták Ágnes a cikkében hoz egy húszgyermekes családról vett példát, ami szép-szép, de megint csak azt a képzetet erősíti, hogy vagy egy gyermeked van, vagy húsz. Pedig a három-, négy-, ötgyermekes családok között (én magam többtucatnyi ilyet ismerek) bőven találni remek, vonzó példákat. A hírességeknek, a fiatalok számára mértékadónak számító sztároknak igenis büszkén fel kell vállalniuk, mint ahogy sokan meg is teszik. Orbán Viktor öt gyermeke mindennél jobban hitelesíti a Fidesz családbarát politikáját, mint ahogy dicséretes a népszerű énekes, Ákos viselkedése, aki büszke a nagy családjára.
Azt gondolom, érdemes lenne a népességgyarapodás kilátásairól értelmes vitát folytatni, de a siránkozás befejezésével; mert az a legelriasztóbb, ha elolvassa az ifjú pár az újságban, milyen nehéz ma gyermeket vállalni Magyarországon, mennyi gond, baj van vele, az állam se segít, a társadalom se, és mindjárt el is megy a kedve az egésztől.

A szerző író-publicista, négygyermekes édesapa