Keletről jön a fény (ex oriente lux) – ahogy a mondás is tartja, és ez áll a Törökországból érkező kávé történetére is, európai szemmel biztosan. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum kiállítása azért is érdekes, mert általa végigkövethetjük a kávéval kapcsolatos szemléletváltásokat.
A legenda szerint Majláth István, Török Bálint és Thököly Imre elfogatása is a vacsorát követő feketeleves feltálalásával esett egybe, de a magyar ízlésvilág valószínűleg egyébként is idegenkedett a keserédes nedűtől: a török előkelőségek „valóságos jó fekete téntát” isznak, legalábbis Gárdonyi egri kémjének jelentése szerint. Az 1700-as évektől megszeretik, s egyszerre a Nyugat vívmányának tulajdonítják. Kezd elterjedni a kávéházi kultúra, s ezen igen keveset változtatnak a felvilágosodás poétáinak Voltaire-től kölcsönzött intései: a magyarok közül Orczy Lőrinc és Barcsay Ádám is felemlegeti a kávé humanitárius szempontból igencsak kétes eredetét, az utóbbi alkotása a „rab szerecsen véres veríték-gyümölcséről” valószínűleg mindenki számára ismert, a XVIII. század második felében íródott. Ekkor az olaszok már régen, a törökök még régebben áldoztak a koffein oltárán, és elkezdődött a kávéfőzés technikájának rohamos fejlődése. Török szokásként még a pompa, a különlegesen díszített edények, a rítus fontossága uralta a kávéfogyasztást, aztán érkezik az európai ember, az örök Faust a maga törekvéseivel: többet, gyorsabban, ügyesebben. A fejlődésbe beleszólnak a franciák is: a mai kávéfőzési mechanizmus alapjait a XIX. század első éveiben rakta le Jean-Baptiste de Belloy párizsi érsek, aki két edényt helyezett egymás fölé, középre jött a szűrő. Aztán következtek a németek a maguk precizitásával, az első kávéfőzőik inkább kémiai labor eszközeire hasonlítanak, így is nevezték, lombikos kávéfőzőnek, majd a karlsbadi porcelánok, és megérkezünk a XX. századba. Ez idő tájt már a legkülönbözőbb fejlesztéseket éri meg a kávéfőzők mechanikája, és befigyel az elektromosság is. Furcsa, hogy ennek ellenére ma nemigen használjuk a kotyogós kávéfőzőre hasonlító, sőt időnként akár kétfunkciós (tűzhelyen és konnektorban egyaránt működő) otthoni kávéfőzőket, a háztartásokba ugyanis az első nagy teljesítményű ipari masinák kicsinyített másai törtek be inkább, persze a klasszikus, egyébként olaszországi eredetre visszamenő kotyogós megtartásával, amelyet ezerféle színben és fazonban gyártottak a XX. század első évtizedeitől fogva.
Külön fejezet a kiállításban az eszpresszó megjelenése, amelyet fantasztikus újdonságként hirdetnek a korabeli plakátok: nem meglepő, hogy ez is Olaszországból érkezett, ahol eredetileg „gyors, sürgős” jelentéssel bírt a presso kifejezés. Az első presszógépeken kívül megcsodálhatjuk az első világháborús hordozható kávékonyhát és a magyar specialitásokat, amelyeket Simon Imre világmárkákat termelő híres üzemében, később a Ganz gyárban és mind a mai napig a Szarvason állítanak elő. Ezenkívül a tárlat felvonultat néhányat a legújabb, kapszulával és filterrel működő, gyönyörű kávégépek közül. A múzeumi kísérőprogramban legközelebb augusztus utolsó szombat délutánján ismerkedhetünk meg egy avatott kávészakértővel, azaz baristával, aki értékes tanácsokat osztogat a kávét főzőknek, és kávékülönlegességeket is készít majd a vendégeknek.
(A fekete leves – a kávéfőzés története, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum valamint a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum közös időszaki kiállítása, október 24-ig.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
