Én nem tudom, volt-e valaha annyi nyári fesztivál Magyarországon, mint amennyi most van. Augusztus közepén sem járunk még, de már idáig is fesztivál fesztivál hátán, mintha még utoljára jól ki kellene tombolnunk magunkat, műanyag pohárral, kenyérlángossal a kézben, fesztivál üzemmódban dörgő-zörgő, átkiabálhatatlan düb-düb zenével. Mert ilyen hedonisztikus-pángalaktikus nyár már nem lesz. Lehet szebb, visszaváltható fröccsös pohárral, normálisan megfizetett hangmérnökökkel, kevesebb düb-dübbel, és több közös csönddel, de ilyen, mint most utoljára, már többet nem lesz.
Azt nem tudom, hogy minden érintett érzi-e ezt a fura össznépi búcsút, vagy azt hiszi, csak annyi van, hogy Lovasiék feloszlottak. És abból is csak annyi a fontos, hogy hétfőn a Szigeten ők játszottak, pont aznap, amikor a zsír új vécécentrummal is már készen lettek Gerendaiék, akik idén sem kérnek a kétmilliárdjuk mellé állami támogatást, csak a területet ingyen. És hogy kész lettek időben a büfék, éttermek is, vályúhoz mindenki, lehet fogyasztani. Egy kereskedelmi tévés híradó végén láttam erről egy blokkot, tiszta ügy: manapság sokaknak a kultúráról se jut eszébe más, csak annyi, hogy zökkenőmentesen zajlik-e hazánkban a fogyasztás.
Az a fura, hogy ettől a szemlélettől nem esik eléggé távol az m1 Körhinta című, fesztiválokat bemutató műsorának a káli vigasságokon készült blokkja. Kőcsipkés Balaton-felvidéki házak, hírességek, akik vajon miért is épp e tájon vettek villát, kulipintyót, miért éppen itt forgattak filmeket. (Igen, ez az egyetlen kérdés, amit a riporter kényszeresen feltesz majdnem minden megszólaló művésznek.) Bográcsban fő a gulyás, helyi szingli fiatalember népviseletben áll mellette, meg szorosan a riporter mellett, nem tudjuk, miért kell ide ez a bizalmaskodás, néprajzos jön, nem mond fontosat a településekről, nincs rá ideje, Kovács Katit viszont hosszan halljuk, látjuk, egy terecskén körülállják a nézők, néhányan táncolnak is. Szép, amint az újra közönségkedvenccé lett énekes arról beszél, számára nincsen hakni, és hogy idősebb fejjel tudja igazán megbecsülni a vidéki fellépéseket. Aztán megint „unatkozunk”, mert komolyzenei koncert készül, megint meg akarjuk tudni, hogy miért jönnek ide csordástul a művészek. A műsor második blokkjával, amely az esős esztergomi Jimi Hendrix-fesztivált mutatja be, sokkal nehezebb a dolga bizonyos Balázsnak, de ő nem hagyja magát, szép, szívszorító, esszéisztikus fesztiválanzixot kerekít borzongatóan jó gitárszólókkal és kevéske üresjárattal.
Nem szegezi neki senkinek a kérdést, hogy a szélsőséges individualizmus korában mit ér, ha valakik emlékképpen, alázattal és szenvedéllyel eljátsszák egy halott idol – egy másik individuum – zenéit. Nem kérdezi meg szóval, de az egész spirálisan építkező riportanyag erre a kérdésre válaszol. Azt mondja, azt mondatja el a nézővel, hogy ezekbe a zenékbe maga a Lét van kódolva, ami felzeng, életre kel, ha hűséggel szólal meg a zene, és ezért ez a fesztivál – rendezzék bárhol a világon – mindent megér.
(Körhinta, m1, augusztus 8.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
