Napsütéses délutánon indultunk Putnokról, s eleinte a Szörnyű-völgyben haladtunk észak felé. Bögölyök hadával háborúra kelve értünk a Kis-, majd a Nagy-Mohos-tóhoz. Kevésbé tavak, inkább szőnyegszerű, több méter vastag növénytakarók ezek. „A bérces Gömörben nem nagy hegy a Mohos, / Rajta nincs régi vár, nemes vad sem honos; / De ingó semlyékes láp van a tetején, / Ez ingó láp felől szóland az én regém” – írta Tompa Mihály, a rövidesen útba ejtett falu, Kelemér egykori lelkésze. Kelemérről Gömörszőlősre, onnan Zádorfalvára értünk, az éjszakát utóbbi két település között töltöttük. A térség inkább szép dombjairól, semmint különleges erdeiről híres, s így van ez egészen Aggtelekig.
Ekkor már a 31. kilométernél jártunk, hárommal ezelőtt érintettük a szlovák határt. A Baradla-barlangot természetesen nem hagyhattuk ki, a bő egyórás rövid túrára „neveztünk be”. A barlangrendszer a Szlovákiában nyíló, 5,3 km-es Domica-barlanggal együtt meghaladja a 25,5 km-t, mi ebből egyet tettünk meg. Belegondolni is nehéz, hogy mennyi mindent nem láttunk, pedig így is rengeteg gyönyörű cseppkőképződményt tekinthettünk meg. Különböző, egy-egy jellegzetes cseppkőformáról elnevezett termeken át haladtunk, a híres Hangversenyteremben zenehallgatás közben bámészkodhattunk (a nézőteret egyébként az árvíz fél méter magasan elöntötte). Hogy még órákat el tudtunk volna itt tölteni, csak azért nem éreztük annyira, mert nyárias öltözékünk odabent kissé lengének bizonyult. Mire hátizsákunkat újra vállunkra véve a sziklafalas bejárat fölé értünk, már ismét izzadtunk.
Belekezdve túránk második felébe, gyökeres változást tapasztaltunk: az erdőt hátralévő utunkon különböző méretű és formájú sziklák tették hangulatossá. Öt kilométer után Jósvafőre értünk, ahol a Tohonya-pataknál nevéhez méltóan lógattuk a lábunkat a vízbe, pihenés és felüdülés gyanánt. A patak szép völgyén át értünk az ennél jóval nagyobb kiterjedésű, dombok által határolt Szelce-völgyhöz. A völgyet és néhány dombot is érintve, kora este értünk Szelcepusztára.
„Vigyázat! A medve veszélyes, megközelíteni tilos!” – figyelmeztetett egy tábla a szomszédos épület kapuján, ami ma már inkább csak vicc, ám korábban tényleg voltak itt medvék. Magas medvekerítéseket elhagyva, egy kilométer után a közeli Puska Pál-forrás pihenőjénél tértünk nyugovóra.
A nyugalom erős túlzás; az éjszaka folyamán hatalmas vihar kerekedett, s szakadatlanul szakadt egész másnap. Így tettük meg a hátralévő 16 kilométert a továbbra is sziklákkal és víznyelőkkel tarkított erdőben. Két komolyabb látnivaló várt még ránk. Elsőként, egyórányi gyaloglás és egy vaddisznócsordával való tervezetlen, de szerencsére nem közvetlen találkozás után Derenkre értünk. Az egykori községet lengyel kisebbség lakta – a trianoni békeszerződéskor Sopronhoz hasonlóan választhattak, s a lakosok Magyarország mellett döntöttek –, 1938 és 1943 között azonban Horthy Miklós kiüríttette, majd leromboltatta a falut. A cél medvevadászati terület létrehozása volt, ide és az említett Szelcepusztára telepítették az állatokat. Jöttek is vadászni magas rangú vezetők, ám a háború közbeszólt, majd a medvék is elkóboroltak. Csak a régi iskolaépület maradt meg, az egykori település házait táblák jelzik, megdöbbentő így végigmenni a valamikori főutcán. Az évente megrendezett derenki búcsú épp látogatásunk napjára esett, bár valószínűleg nem sátrak alatt képzelték el.
A közeli Szádvárra felkapaszkodva mi is a szebb időt hiányoltuk. A hatalmas kiterjedésű, 1686-ban egy kevésbé híres bécsi döntés értelmében felrobbantott erődítmény romjait és az onnan nyíló állítólagos kilátást napsütésben jobban élveztük volna. Ahogy a hátra -lévő szakaszt is, amit olykor vizes fűben, kis patakokat, pocsolyákat kerülgetve, de legalább továbbra is szép sziklás környezetben tettünk meg. Teljesen átázva értünk Bódvaszilasra, a falu elején két kutya ránk támadt, de ez sem vette el kedvünket a cserháti folytatástól.
(Folytatjuk)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
