Cselekvőképes „kétharmad”

Olimpiai bajnok köztársasági elnökünk hozta a papírformát: aláírta az összes asztalán rá váró, a parlament nyári szünete előtt elfogadott törvényt. A kétharmados többség az eljárási szabályok adta lehetőségek kihasználásával érte el, hogy a jogszabályok sorsáról már ne Sólyom László, hanem az államfői szerepet nem a kormányzati hatalom ellensúlyaként értelmező Schmitt Pál hozzon döntést. Így életbe lépnek többek között a 29 pontos gazdasági akciótervhez kapcsolódó intézkedések, és átalakult a közmédia egész rendszere. A jogszabályok némelyike éles vitát gerjesztett politikai és szakmai körökben; ha valaki szerint bármelyik rendelkezés az alaptörvénybe ütközik, ahogy eddig, ezután is az Alkotmánybírósághoz fordulhat. Fellebbezésnek az elnöki aláírás után is van helye, csupán halasztó hatálya nincs.
A demokratikus rendszer, a jogállam minden ellenkező híreszteléssel szemben nem szenderült jobblétre, csak gyökeresen átalakult. Ez, ha tekintetbe vesszük, hogy a társadalom fokozódó türelmetlenséggel, egyre dühödtebb elégedetlenséggel vagy fásult érdektelenséggel szemlélte az 1989–90-ben megalkotott rendszer keretei között produkált politikai teljesítményt, éppenséggel bizakodásra adhat okot. Azt az előfeltevést, hogy a kétharmados egyetértést igénylő témák viszonylag nagy száma kikényszeríti a szemben álló felek értelmes kompromisszumát, nem igazolta az idő. Vagy rossz, ma már mindenki által utált paktumok születettek, vagy semmilyenek. Hogy ezért kit terhel a nagyobb felelősség, azon ítéletnapig el lehet vitatkozni, de most már nincs jelentősége. A médiatörvény (volt) a legjobb példája a rendszerbe kódolt tehetetlenségnek: mindenki a pokolba kívánta, átfogó módosítására mégsem volt esély, amíg arra az egyik politikai erő nem szerzett egymaga mandátumot a választásokon. A régi, ésszerűtlen, ezer sebből vérző rendszer helyébe lépő új működéséért természetesen minden politikai felelősséget a Fidesz–KDNP-nek kell viselnie.
Semmiképpen sem csorbítja a demokráciát, ha a mélyreható változások ígéretével kormányra kerülő erő határozottan, gátlások nélkül élni kíván példátlan választói felhatalmazásával. És ideje leszámolni egy mítosszal: az 1994-ben szintén kétharmadot szerzett balliberális koalíció nem valamiféle önmérséklet, hanem belső megosztottsága okán nem forgatta fel az alkotmányos rendszert. Most azonban akcióképes alkotmányozó tömb jött létre az új parlamentben, amelynek van vitathatatlan tekintélyű vezetője is.
Amit most a politikai küzdőterén látunk, nem rendszervisszaváltás, a pártállam feltámasztása, hanem az áprilisi választások többé-kevésbé előre látható következménye. A konzervatívok tudják csak igazán, hogy a nyilvánvalóan rosszat is lehet még rosszabbal felváltani, s hogy a változás, a haladás önmagában nem erény. Ezen az alapon lenne érdemes bírálni is az új kormány intézkedéseit. Nem hiszem, hogy kívánságom nyitott fülekre lel meghatározó ellenzéki körökben, mégis leírom: a jobboldali diktatúrától való, a nemzetközi sajtóban is visszhangzó rettegést, a demokráciakártyát jó lenne kivenni a pakliból. Talán érthető, ha az iszonyatos örökséggel küzdő, az ország pénzügyi-gazdasági szuverenitásának helyreállításán dolgozó Orbán-kormány gesztuspolitika helyett inkább stabil hátországot kíván magának teremteni.
Bármi is azonban a szándék, a Fideszt nem az új alkotmány vagy az átszabott médiarendszer tarthatja tartósan a hatalomban, hanem csakis a jó kormányzás. Nem tudom, hogy ez megnyugtatja-e az ellenzéket.