Félidőben

Egy hét híján két esztendeje, hogy megnyitották a pekingi olimpiát, két év múlva ilyenkor pedig a londoni játékok első hetében leszünk. Úgyhogy félidőben vagyunk. Hogy felkészültségben, reményekben hol állunk, arra már nehezebb egzakt választ adni. Az bizonyos, hogy három aranyról indulunk – ennél kisebb 2008-at megelőzően 1924-ben, Párizsban volt a „bázisszám” –, kérdés, melyik irányba? A szomszédos hasábokon Czene Attila sportért felelős államtitkár, maga is olimpiai bajnok, 2012-re négy-öt bajnoki címet tippel. Amikor Schmitt Pál annak idején, 1996-ban minden éremből hetet prognosztizált Atlantára, magamban hozzátettem: ha évtizedenként aranyból, ezüstből és bronzból is egyet-egyet veszítünk, azzal kiegyezem. Igaz, így 2064-re nagyjából semmink nem marad, én meg akkor lennék százéves, csakhogy ez az ütemterv már Pekingben nagyot döccent.
Az elmúlt hónap történései nem feltétlenül arra utalnak, hogy egyszeri baleset történt. A hazai rendezésű öttusa Eb-n a két olimpiai számban, azaz a férfi és a női egyéniben medál nélkül zártunk, a vívók kontinensviadalán csupán a férfi párbajtőrcsapat nyert, de a rotáció következtében Londonban épp az ő vetélkedésüket hagyják ki a programból, ráadásul a siracusai nemzetközi tornán vízilabdázóink sem keltették a verhetetlenség látszatát. Augusztusban azért remélhetőleg a magyar sportra is többet süt majd a nap, akár a budapesti úszó Eb-n, akár a poznani kajak-kenu vb-n. Mert e fent említett sportágakon túl komoly aranyeséllyel másutt aligha számolhatunk. Egy-egy meglepetés persze bármikor és majdnem bárhol beeshet, de a köz számára ismeretlen magyar sportoló legutóbb három évtizede nyert olimpiai bajnoki címet: Varga Károly sportlövő, 1980-ban, Moszkvában.
Szóval kapaszkodjunk abba a három pekingi aranyba? Ennyire talán még sincs vész. Ha egy ország hagyományos sportnemzetnek tekinti magát, a tettek szintjén is, akkor igenis lehet, van visszaút. A pozitív példa a briteké. Jó, a miénktől merőben eltérő anyagi lehetőségekkel, de elhivatottságot, gyakorlatiasságot, céltudatosságot tanulhatunk tőlük. Ingyen is. A mi szöuli és barcelonai tündöklésünk idején ők 1988-ban és 1992-ben is kénytelenek voltak beérni öt győzelemmel, de a trauma csak ezután következett: 1996-ban, Atlantában egy szem arany. Akkor, e sokk hatására mondták ki, hogy ez így nem mehet tovább. A londoni olimpiának még híre-hamva sem volt, az ok-okozati összefüggés éppen fordított. A britek nem egészen másfél évtizede megjelölték a kitörési pontokat, a hazai erőforrások mellett azt is figyelembe vették, hol a legkisebb a nemzetközi konkurencia, és leszegett fejjel dolgozni kezdtek. Az eredmény? Sydneyben 11, Athénban 9 arany, 2008-ban pedig már 19! Soha nem felejtem azt a pekingi péntek délutánt, amikor két angol újságíró büszkén újságolta, a következő két napban melyik három versenyszámot fogják megnyerni, és telibe is találták.
A dicsőség persze nem az övék. Bárcsak minket hoznának ilyen helyzetbe honfitárs sportolóink, sportvezetőink. Akkor 2016-ban, Rio előtt akár megint úgy kalkulálhatnánk: 7 arany, 7 ezüst, 7 bronz.
2064-ről már nem is beszélve.