Harc a pénzügyi szabadságért

Magyarországról sokszor úgy emlékeztek meg, mint egy olyan menthetetlen helyről, ahová nem érdemes egyetlen eurócentet vagy dollárt sem fektetni, most a The Wall Street Journal és a The Guardian arról cikkezik, hogy a magyar virtus követendő példát jelent az eladósodott országoknak

Aki ellenszegül a külföldi tőkének és rálép hitelezői – például a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az Európai Bizottság – lábára, az magára vonja a nemzetközi pénzvilág átkát, mély szakadékba taszítja hazánkat, és a világ térképeiről hosszú időre leradírozza Magyarországot. Valahogy így foglalható össze az a megfellebbezhetetlennek és kikezdhetetlennek tartott dogma, ami mindig kiemelt helyen szerepelt a neoliberális közgazdasági kánonban, és alapvetően meghatározta a Gyurcsány– Bajnai-kabinetek lépéseit. A lehajtott fő és meghajlott gerinc ideológiája volt ez, ami ezen a nyáron – és különösen az elmúlt hetekben – súlyos és megsemmisítő cáfolatokat kapott. Ha tabudöntésről beszélünk – beszél az új miniszterelnök –, akkor ebben az esetben tényleg darabjaira hullott egy mozdíthatatlannak vélt idol, és sikeresen lépett át az ország egy olyan határon, amit évtizedeken keresztül áthághatatlannak láttunk.
Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a Fidesz–KDNP csak az első győzelmét – még ha kétharmadosat is – aratta áprilisban az országgyűlési választásokon. A kormányzati célok teljesítéséhez a második győzelmet is ki kell vívni, méghozzá elsősorban az országot megahitelével béklyóba verő IMF-fel szemben. Rengeteg minden múlik azon, hogy az Orbán-kabinet milyen mozgásteret tud kiharcolni a valutaalapnál – már a választás utáni hetekben is ezt hangsúlyozták az elemzők. A kezdeti remények után ugyanakkor kiderült, hogy egy csipetnyi jóindulatra sem számíthatunk. Sőt, az IMF még azt is megszabná, hogy miképpen vegyük a levegőt. Nem volt mese, a kormányzatnak harcmodort kellett váltania. S amikor hitelezőink küldöttei emiatt hirtelen összecsomagoltak, és a tervezettnél előbb álltak fel a budapesti tárgyalóasztal mellől, mértékadó szakemberek is a szívükhöz kaptak, és azonnal megszólalt az ellenzék vészjósló kórusa. S lám, csodák csodája: nem omlott össze az ország. Nem tört ránk nyugatról semmilyen fergeteg. Az árfolyamok megingása csak egy-két napig tartott, és utána a megnyugvás felé fordult a piac. S mostanra kiderült, hiába próbálták többen úgy láttatni hazánkat az IMF-tárgyalások megszakadása után, mint egy durcás kisfiút, aki megsértődött a szigorú valutaalapra, mert az nem engedi, hogy játszhassa a kedvenc játékát – a magyar lépés mögött átgondolt stratégia áll, amit azóta visszaigazolt a befektetői piac, és egyre több a támogató nemzetközi reakció is.
A stratégiánk pedig nem más, mint egy eleddig példátlan és ugyanakkor sokak számára példamutató pénzügyi szabadságharc, függetlenségi küzdelem. Erre szorította rá a magyar kormányt bankpártolásával, a hitelszerződésünkben foglaltakat messzemenően átlépő, hazánk önállóságát lényegében megkérdőjelező magatartásával a valutaalap. S ez a küzdelem egyre több pontján válik népszerűvé a világnak. Miközben a kormányváltás előtt – különösen Gyurcsány Ferenc időszakában – Magyarországról sokszor úgy emlékeztek meg, mint egy olyan menthetetlen helyről, ahová nem érdemes egyetlen eurócentet vagy dollárt sem fektetni, most a The Wall Street Journal és a The Guardian arról cikkezik, hogy a magyar virtus követendő példát jelent azoknak az eladósodott országoknak, amelyeknek a nyakán szintén ott ül a Nemzetközi Valutaalap. Hazánk az IMF-csörte után ismét a világlapok hasábjaira került. S persze továbbra is akadnak olyan felületes és vélhetően tudatosan valótlan írások, amelyek egy despota árnyékában élő buta balkáni állam képét rajzolják az olvasó elé, ahol például – lásd Financial Times Deutschland – számos üzlet falán ott lóg Orbán Viktor miniszterelnök arcképe. Ugyanakkor egyre több a rácsodálkozás: azok a karikás ostoros betyárok, akik odacsördítettek a valutaalapnak és a brüsszeli uniós kormány képviselőinek, vélhetően tudnak valamit, ami a magyaroknál még jobban eladósodott büszke nyugati államoknak is jól jöhet még.
A ránk csodálkozás különösen akkor erősödött fel, és akkor lett a budapesti kontárokból és a „következő bedőlő országból” magyar gazdasági szabadságharc (CNBC), amikor egymás után három sikeres, jelentős túljegyzést hozó aukciót bonyolítottunk le az IMF távozása után az állampapírpiacon. Ráadásul napvilágra kerültek az első féléves értékesítési adatok. Ezekből kiderült, hogy kétszer anynyi állampapíron adott túl Magyarország, mint amennyit egész esztendőre tervezett a Bajnai-kormány. Ennek azért van jelentősége, mert egészen más az, ha a piacon szedjük össze azt a pénzt, amiből az állam adósságát törlesztjük, mintha ezt az összeget a kezünkre-lábunkra bilincseket rakó hitelekből kell előteremteni. Márpedig nekünk most a jelek szerint sikerült a saját lábunkra állnunk. S ebben többek között az a pikantéria, hogy az IMF-függőség csökkentését és a jóval függetlenebb piaci finanszírozás bevezetését az országgyűlési választásokat megelőző kampányban a Bajnai-kormány pénzügyminisztere is lehetségesnek tartotta. Most pedig, amikor mindez bekövetkezik, világhálós naplójában mégis az Orbán-kabinet felelőtlenségéről értekezik Oszkó Péter, akinek politikusként minden ellenkező erőfeszítése ellenére sem sikerült szakértőnek maradnia.
A másik orvosság, amelyik hosszú időre, vagy akár véglegesen is távol tarthatná hazánktól az IMF-et, és esélyt ad arra, hogy ne essünk vissza a krónikus hitelfelvevők betegségébe, az a magánnyugdíjpénztárak bevételeinek elszámolása a költségvetésben. Ez a könyvelési lépés azon esetek közé tartozik, amikor a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb eljárás jelenti a legjobb megoldást. A magánnyugdíjpénztárak egy torzóban maradt, félresikerült nyugdíjreform termékei. Erről hozzáértő szakértők sokszor és sokat írtak már e lap hasábjain is. Azt mindannyian látjuk, hogy a munkáltatónk által kötelezően átutalt összegek jóváírásával gyakorta problémák adódnak. Elemzések szólnak a nyugdíjpénztárak ingatag tőkehelyzetéről, ráadásul éppen napirenden vannak a pénztárak között ügyfeleket csábító ügynökök körüli botrányok, amelyek az elmúlt évek rosszabb befektetési eredményeinek hozadékai.
Sok baj van tehát a magánnyugdíjpénztárakkal, amit a szakértők egy része a teljes államosítással lát megoldhatónak. Az első akciótervet megelőző háromnapos lovasberényi kormányülés óráiban azt is tudni lehetett, hogy ez a verzió is szerepelt az Orbán-kabinet válságkezelő tervei között. Mára az a változat erősödött fel, ami a nyugdíjpénztárakat működtető pénzügyi befektető cégekkel együttműködve valósulna meg. Ha sikerülne elfogadtatnunk az elszámolás megváltoztatását, az radikálisan javítaná Magyarország pénzügyi helyzetét, többek között az államadósság érdemi csökkenésével, valamint az államháztartási hiány eltűnésével és a többlet megjelenésével. Most a nemzetközi helyzet is a javunkra fordulhat, hiszen olyan nyugati országok, mint Belgium, Nagy-Britannia, Írország, hasonló cipőben járnak, mint mi. Lengyelország már felvetette az ötletet, és mások is mellénk állhatnak. Sorsdöntő lehet ebből a szempontból az uniós pénzügyminiszterek októberre tervezett csúcstalálkozója. Az önkormányzati választások után kiderül, hogy hajlandó-e a közös Európa érdemben tenni is valamit azért, hogy kimenekítse a kontinenst a fenyegető hitelcsapdából.