Olyan volt, mint egy tökéletesen megírt és -rendezett színdarab: José Mourinho május 22-én Bajnokok Ligáját nyert az olasz Internazionaléval a madridi Santiago Bernabéu Stadionban, ahol május 31-én már be is mutatták, mint a helyi Real új szakvezetőjét. Stílszerű antréval kijelentette, nem érez magán nyomást, amiért a világ legpatinásabb futballcsapatánál dolgozhat, az egyebekről viszont könnyedén (négy nyelven, hiszen mégiscsak tolmácsként indult a karrierje) és diplomatikusan fogalmazott: „Nincs szükségünk drámai változtatásokra, csak három vagy négy labdarúgó kell a csapatjáték ideálissá tételéhez. Sok illúzióval, bizakodva és büszkén érkeztem ide, a célom, hogy egy nagy Realt hozzak létre. Hiszem, hogy a szerződésem szerinti négy év elegendő lesz a sikerek elérésére. Azt nem ígérhetem meg, hogy azonnal megnyerjük a Bajnokok Ligáját, hiszen a futball az futball, de a legfontosabb számunkra a BL, ahol az utóbbi években hihetetlenül negatív a Real mérlege.”
Bizony, a kilenc BL/BEK diadallal rendelkező, s ezzel a fő európai klubsorozat örökranglistájának élén álló királyi gárda az utóbbi hat idényben nem jutott túl még a nyolcaddöntőn sem, legutóbbi végső sikere éve 2002. Ám a blancók szurkolói vélhetőleg jobban örülnének annak, ha a spanyol pontvadászat aranyérme kerülne újra Madridba (s nem az Atléticóhoz vagy a Getaféhez…). Erre a múltban 31-szer akadt példa, az eddigi utolsóra 2008-ban. A hazai Király Kupát 17 alkalommal ragadhatták meg a fővárosiak, de szintén tizenhét éve egyszer sem, van még a vitrinben egyebek mellett három Világkupa (1960, 1998, 2002), két UEFA-kupa (1985, 1986), valamint egy európai Szuperkupa (2002). Nem véletlen, hogy a nemzetközi futballszövetség, a FIFA 2000 végén a huszadik század legjobb labdarúgócsapatának választotta a Real Madridot.
Csakhogy ez már lassan egy évtizede a huszonegyedik század, amelyben elapadt a győzelmi áradat. Éppen ezért kellett megszerezni a kispadra napjaink legjobb edzőjét, José Mário dos Santos Félix Mourinhót. A 47 éves portugál szakembernek sem rövid az eredménysora, kétszeres BL-győztes – 2004-ben a Portóval, idén az Interrel –, UEFA-kupa-nyertes (2003, Porto), kétszeres portugál, angol (Chelsea) és olasz bajnok, portugál, angol és olasz kupagyőztes. Egyéb elismerésként az európai szövetség (UEFA), a World Soccer magazin, az angol szövetség (FA) és az IFFHS nevű, futballstatisztikákkal foglalkozó nemzetközi szervezet is kétszer választotta az év edzőjének. Nyilvánvaló, hogy az Internél levezényelt aratása (BL-, olasz bajnoki és kupasiker) miatt az év végén növekszik majd ilyen jellegű egyéni elismerései száma.
Ám nem ez motiválja elsősorban. Mint azt székfoglalójában elmondta, a szerződése négy éve alatt van ideje eredményeket elérni, ám ha átböngészte a Real edzőinek névsorát (önök is megtehetik keretes írásunkban), akkor láthatta, a türelem ismeretlen fogalom errefelé. Legutóbb a jelenlegi világbajnok spanyol válogatott szövetségi kapitánya, Vicente de Bosque tölthetett el közel ennyi időt (de csak naptári év szerint 1999 és 2003 között) a kispadon, előtte pedig a csúcstartó Miguel Munoz 1960-tól 1974-ig. Nem árt a fejébe vésnie azt sem, kötelező ugyan újra trófeákat szállítani a Bernabéu-stadionba, de nem mindegy, hogyan. Úgy nem, ahogy idén az Interrel tette főképpen a BL hajrája folyamán, vagyis sündisznóállásból kontrázgatva. Azért ne féltsük a mestert, a Chelsea-vel már tudott látványos támadójátékot bemutatni.
Amelyhez nem árt a megfelelő játékosanyag. Mourinho chilei elődje, Manuel Pellegrini például képtelen volt a világ első és harmadik legdrágább játékosával, Cristiano Ronaldóval és Kakával a csúcsra jutni, tegyük hozzá, a brazil kiválóság permanens sérüléssel bajlódott a szezon során. Portugál honfitársáról szólva egyszerre mutatkozott nyugodtnak és határozottnak a tréner: „Cristiano Ronaldo nagyon fontos játékos, de ő is része a nagy egésznek, mert nem az egyének, hanem a csapat a fontos. Ezzel együtt ő győztes típus, és én szeretem a győzteseket.” Mourinho, rátapintott a lényegre, Ronaldo többek között azért „égett meg” mostanság, mert klubjában és válogatottjában is szabadon eresztették, miközben a másik tíz játékos nem vele, hanem mellette játszott. Ám Alex Ferguson Manchesterben bizonyította, hogy be lehet építeni a csapatba, erre Mourinho is képes lehet. Aki egyébként ígéretéhez híven – egyelőre – nem hajszolja a sztárigazolásokat, hiszen eddig „csak” 55 millió euróért igazolt posztra négy embert, Sergio Canalest a Santandertől, az argentin Angel di Mariát a Benficától, Pedro Leónt a Getafétől, valamint a német Sami Khedirát a Stuttgarttól. Utóbbi lehet az a szintű védekező középpályás, amilyen Claude Makalele távozása óta nem viselt hófehér mezt. A szerzettek átlagéletkora 21,8 év, a távozott Metzelder, Raúl, Guti trióé egy évtizeddel több, egyértelmű tehát a frissítés szándéka. Ráadásul utóbbi két futballista a királyi gárda ikonjának számított, s bár az elmúlt idényben már nem játszottak kulcsszerepet, azért 33 évesen még elfocizgatnak majd a Schalke és a Besiktas nem alacsony szintjén. Tehát éppen maradhattak volna fontos részfeladatok elvégzésére, Mourinho azonban nem akart „riválisokat” az öltözőben, akiknek a szava érhet annyit, mint az övé.
Fontos még a fő rivális Barcelona szerepét megemlíteni, amellyel Mourinho az edzői „inaséveit” töltötte. A katalánok jelenleg motiválják és formálják a világ futballját klub- és nemzeti szinten egyaránt, a vb-győztes spanyol gárda kezdőtizenegyébe hét játékost adtak. A Real csak hármat. Persze nem kötelező spanyolokkal diadalokat aratni, Mourinho „olaszmentes” Interrel nyert meg idén mindent. Mindent megnyerni – ez a cél most is.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!