A Dunával szerződő egyik cégnek például egy washingtoni székhelyű, Seychelle-szigeteki képviseletű társaság az egyedüli tulajdonosa. A kétes szerződésekben érintett fantomcégeket azóta eladták: miközben néhány hónapja még sok száz milliós szerződéseket kötöttek a nevükben, most egy villanyszerelő és egy takarító vette meg őket
Nyár derekán az egykorvolt Budapest TV legszebb napjait idéző produkcióval rukkolt elő a Duna Televízió: egy harmincnégy perces könnyes búcsúműsor keretében mennybe menesztette a botrányok elől menekülő főnökét, Cselényi Lászlót. A Kívánságkosár különkiadásában (találó cím, már csak az a kérdés, ki kívánta) volt minden, ami egy félórás nyálfolyamba kell, így halotti zene, sok virág, archív fotók és lassított képek is. Ahogy a Comment.com blogolói megfogalmazták, az elköszönő elnök élő adásban „könnyes búcsúztatót rendezett saját magának, olyat, amin a leglojálisabb munkatársak is kínosan érzik magukat a vágott virágok és érzelmes versek árnyékában. (…) Cselényi felravatalozta magát, a kollégák meg szépen sorban, arcukon áhítattal elé fáradtak, a leglelkesebbek pedig még emléklapot is kaptak, hogy ne felejtsék el ezt a gyönyörű pillanatot”. Még egy nyolcperces vérciki bejátszásra is tellett, ahol a munkatársak visszatekintettek a „nagy ügyek mesterének” heroikus ötévnyi tevékenységére, aki „világtelevíziót” épített a műholdas közszolgálati csatornából. A kollégák jóindulata ellenére a magyar sajtó Dunán kívüli része az elnök sikkasztásgyanús ügyeitől hangos azóta is. Legutóbb az Origo internetes újság írta meg, hogy offshore cégtől vett vitatható áron (magyarán többszörösen túlszámlázva) egy másutt már rég bemutatott szappanoperát a csatorna, a társaságot felügyelő egyik kormánypárti kurátor pedig más, szintén túlszámlázásgyanús ügyek miatt mondta azt, hogy rendőrségi feljelentést tesz hűtlen kezelés gyanújával.
Most egy kicsit ugorjunk vissza az időben! E sorok írója áprilisban írt egy jegyzetet Széthordják a vörös segélyt – több milliárd forintos támogatás balról a Duna Televíziónak címmel. Ebben többek között szóvá tettem azt is, miközben évek óta arról panaszkodnak a televízió vezetői, hogy katasztrofális a televízió műszaki állapota, és nincs pénz a belső munkatársak megbecsülésére, a szocialista politikusok által nekik megszavazott hárommilliárd forintos rendkívüli támogatást nem a fenti problémák orvoslására költötték, hanem a felét lóhalálában külsős cégekhez csorgatták. A „nemzet televíziójában” a határon túli magyar televíziós hálózatra semmi nem jut a vörös segélyből, van viszont például 228 millió forint külsős produkcióban gyártott rendőrfilmre, és mindig akad személyzet arra is, hogy az elnök megossza nagy ívű gondolatait a nagyvilággal – fogalmaztam meg, jelezve, hogy az elnök túl sokat szerepel a saját televíziójának híradóiban. Különféle gyanús ügyletek kapcsán azzal fejeztem be a cikket: „talán idejében szólunk – a magát a »nemzet televíziójának« definiáló közintézményben jó volna elkerülni, hogy egy másik nemzeti intézmény, nevezetesen a Nemzeti Nyomozó Iroda segítsége kelljen a tisztánlátáshoz.”
Újságíró nem vár köszönetet a munkájáért, de az meglepett kissé, hogy a jó tanács után vaskos helyreigazítási kérelem érkezett a Magyar Nemzethez. A sokoldalas felszólítás szokatlan nyelvi bravúrjaival, szépirodalmi művekbe illő jelzős szerkezeteivel és vicces tartalmával sok kellemes percet szerzett a szerkesztőségben, és mivel – a leköszönő elnökkel ellentétben – nem vagyunk magunknak valók, ezekből meg is osztok néhányat.
Az elnök képviseletében fellépő ügyvéd ilyen kifejezéseket szeretett volna viszontlátni bűnbánó önvallomásunkban a lap hasábjain, mint: „azon túl, hogy valótlan, még dilettáns és rosszindulatú az a kijelentésünk”, „hazugul hangzatos cikkünkben törekedtünk arra”, „szégyenteljes volt a cikkbéli gyanúsítgatásunk” stb. A legszebb azonban az a mondat, amely a szólásszabadság és az emberi jogok hazájaként is ismert Észak-Koreában is megállná a helyét. „A tévéelnök Cselényi Lászlóra tett megjegyzésünk is valótlan, ellenséges és fölösleges volt: a tévénézők körében rendkívül népszerű vezető ugyanis kizárólag akkor és olyan témákban nyilvánít véleményt a televízió képernyőjén, amelyben egyedül ő a kompetens, és határon túli díjakkal is rendelkező alkotóként szerződése nem zárja ki televíziós szerepvállalását, véleményével, kiállásával a Duna Televíziót képviseli.” Hogy az olvasónak is legyen fogalma ezen híradós megszólalások színvonaláról, hadd idézzek egy elnöki mondatot a helyszínről egy marokkói lovas találkozó kapcsán: „Nagyon nagy élvezet volt nézni, hogy ezek a lóhoz értő emberek nyelvtudás nélkül is hogyan értenek szót egymással. Hogy csodálják meg egymás tudását, hogyan bátorítják egymást, hogyan születnek barátságok.”
A levélben kitértek a „vádaskodásokra” is. Ezek szerint azt kellett volna leírnunk, „nyilvánvalóan hazug az az állításunk is, hogy a Duna TV bármiféle offshore cégekkel szerződött volna. Valamennyi szerződését hazai cégekkel hozza és hozta létre. (…) Szégyenteljes volt a cikkbéli gyanúsítgatásunk, amely szerint helyénvaló lenne, ha a Duna Televízióban a Nemzeti Nyomozó Iroda vizsgálódna: a Duna TV-t ugyanis évente ellenőrzi saját kuratóriuma, saját felügyelőbizottsága, könyvvizsgálója, az adóhatóság, az Országos Rádió- és Televízió Testület és az Állami Számvevőszék, sőt, a tulajdonos Országgyűlés is: valamennyi ellenőrzés rendszeresen hibátlannak, makulátlannak minősíti a Duna Televízió mindenkori gazdálkodását”.
A dolgok most nem pontosan így festenek: az Origo kiderítette, hogy a cégbírósági iratok szerint a Dunával szerződő egyik cégnek például egy washingtoni székhelyű, Seychelle-szigeteki képviseletű társaság az egyedüli tulajdonosa. A kétes szerződésekben érintett fantomcégeket azóta eladták: miközben néhány hónapja még sok száz milliós szerződéseket kötöttek a nevükben, most egy villanyszerelő és egy takarító vette meg őket a hárommilliós törzstőkéjük összegéért. A telephelyként bejelentett címen csak egy üres ház áll, a három céget két nap alatt adták el. Érdekes az is, hogy a Duna megvásárolt egy olyan búvársorozatot is, amibe 2003-ban az MTV akkori elnöke, Ragáts Imre belebukott.
Alighanem a napvilágra került szerződéseknek köszönhető, hogy júliusban Cselényi le is mondott. Ezután került sor az ominózus búcsúztató műsorra, közpénzből. Emellett a hírek szerint Cselényi már meg is kapta a negyvenkilencmillió forintos végkielégítésének adózás utáni részét, huszonhatmilliót – szerinte ugyanis rá nem vonatkozik a kétmilliós összeget meghaladó végkielégítések 98 százalékos különadója. Ráadásul úgy ment el, hogy marad: munkatársaitól örökbelépőt kapott a televízióba, és már meg is kötöttek vele egy szerződést a távozását követő napon egy Szíriában forgatandó film rendezésére.
A világhálón is fellelhető emlékműsor a videóhoz hozzászóló nézőket is sokkolta. Egyikük azt javasolta, és ezzel mi is csak egyetérteni tudunk, hogy számlázzák ki az elnöknek a műsoridőt reklámtarifában, hiszen itt az adófizetők pénzén ment az önfényezés. Egy másik hozzászóló szerint most az a stáb is vehetné a kalapját, amely „ezt az ocsmányságot elkövette” – az aulában ácsorgó és kényszeredetten tapsoló statiszták már talán kevéssé hibásak, hiszen őket gyaníthatóan odaparancsolták a médiatörténeti jelentőségű búcsúműsorra.
Nem tudom, mi lesz a leköszönt elnök sorsa. Ha a feljelentések valóban megtörténtek, és a kurátorok, valamint az újságírók által előásott szerződések kapcsán a strómanok borítanak, könnyen megeshet, hogy a végsőkig kitartó hű kollégák lassan bejelentkezhetnek az exelnökhöz beszélőre.
