Malommesék Kapolcsról

Akkoriban máshogy járt a kapolcsi dombok között a szél. Lassabban őrölt az idő is, halk morajjal, ahogy a vízkerék csobban, forog, s a malomkerekek ritmusára vízen mozgó szellemlelkek járták a táncot a Séden, az Eger-patakon, szendergő szürke habokon. Télen szánon, keresztül-kasul a Balatonon, nyáron szekéren hozták mázsaszám a gabonát Kapolcsra. Kinek-kinek szívéhez nőtt malma, bizalmas molnármestere volt, s akár napokat is vesztegeltek, kártyázgattak az emberek a Malomszigeten, hogy dolguk végeztével az Eger-patak tucatnyi malmának egyikében őrölt búzájuk legyen. Az Eger-patak völgyében még bő kétszáz éve is közel ötven gabonaőrlő, puskaportörő vagy épp deszkametsző malom zakatolt.
Ha néhány héttel ezelőtt nem kerül a kezembe Ladányi András tudományos igénnyel megírt néprajzi, helytörténeti mesekönyve, talán észre sem veszem, mennyire nélkülözhetetlenek a kapolcsi idillből az így-úgy megmaradt vízimalmok. Néma tanúk mind, évszázadok krónikásai, láttak már mindent apadástól áradásig. A Művészetek Völgye bő egy héten át tartó hömpölygése történelmi léptékkel mérve ehhez képest semmi.
A fesztivál huszadik évére időzítve stílusos is a fesztiváldíszletek mögé nézni, tájház nyílt Öcsön, a völgy két hétvégéjén emléktáblát avattak két hétköznapi hősnek, Kiss János egykori kapolcsi lelkésznek és Pula egykori „reneszánsz” tanítóemberének, Reményi Tóni bácsinak, szóval a Völgy miközben két év szünet után újra önmagára eszmél, illedelmesen emlékezik. Tömve van a padlás kinccsel, bőven van mit leporolni.
Ladányi András író-szerkesztőt, egykori tatabányai vájárt a bauxitos nyolcvanas években kezdte el érdekelni a vízimalmok története. Az egykor virágzó malmos falvak tövében akkor már épp csak agonizált a víz, a hely szelleme pedig rég eliszkolt az államosítás elől. Belevetette magát mégis, többéves munkával térképezte fel az Eger-völgyi falvak malmait. Számba vette, ami megmaradt, felkutatott régi birtokleveleket, megsárgult fényképeket, felkereste az egykori molnárcsaládok leszármazottait, s a malommozaikokból megrajzolta egy letűnt kor idilljét. Azokat a békebeli évtizedeket, amikor a vízimalom csúcstechnikát és közösségi teret, sőt a középkorban még ennél is többet jelentett.
A molnárcsaládok dinasztiákat alkottak, egymás között házasodtak, félve titkolták a malomépítés tudományát. A kapolcsi malomhelyek évszázadokra meghatározták a völgyfalvak lakóinak életét, megalapozták a vidék gazdagságát egészen az első gőzgép megjelenéséig. A XIX. század végén még közel huszonötezer malom működött országszerte. Ma összesen legfeljebb hetven.
A kapolcsi vízimalmokat eladták, az egyikből lakóház, a másikból étterem lett. A kerekek már rég nem őrölnek. Az Eger-patak csobog csak újra, s az öreg malmok mosolyogva nézik, gyerekek eregetnek papírhajókat rajta odalent.
(Ladányi András: Kapolcsi vízimalmok. Kapolcs, 2010. Kiadja a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egyesület.)