Oktatásügy szülői szemmel

Sok mindenen lehet spórolni, útépítésen, a kulturális élet támogatásán, reprezentáción, képviselői költségtérítésen, állami cégek menedzsmentjeinek bérén, talán még a közösségi közlekedésen is, de az oktatási rendszeren, a jövő generációját nevelő-oktató intézményeinken nem

Az oktatásügy bizonyos szempontból pont olyan, mint a foci: majdnem mindenki azt hiszi, ért hozzá. Az oktatásügyünkről mindenkinek van saját véleménye, ha más nem, hát a saját iskolás éveinek tapasztalataiból kiindulva alakítja ki a hozzáállását az iskolarendszerünkben lezajló mindenkori reformfolyamatokhoz. Ma már egyre többször megszólalnak különböző oktatáspolitikai kérdésekben a szülők képviseletére alakított szervezetek is, legutóbb például azt kérték, hogy a diplomához előírt nyelvvizsgát megszerezni nem tudó, végzett diákok is kaphassanak valamilyen igazolványt tanulmányaik befejezéséről, hogy elkezdhessenek szakmájukban dolgozni.
A szülőknek sokkal többször kellene hallatniuk a hangjukat. Végül is legdrágább kincsük, a gyermekük bőrére megy minden egyes intézkedés, amit az oktatási rendszeren belül a különböző politikai kurzusváltások idején hoznak országos vagy önkormányzati szinten. A buktatás, illetve az alsó tagozatban az osztályozás visszaállítása országos, vagy akár új igazgató kinevezése önkormányzati szinten komoly változást jelent az iskola és a gyermeket nevelő családok életében. Egy nyugalmazott gimnáziumi igazgató az oktatásügyünkről lapunkban folyó vitában Szeretetpedagógia címmel fejtette ki gondolatait: „A szeretetpedagógia fogalmába tehát a szigor, követelmény, megértés, megengedés, jóvátétel, büntetés, jutalom és még sok minden egyéb beletartozik a gyakorlásukhoz szükséges eszközökkel együtt (osztályozás, buktatás, tényleges fegyelmi büntetések), s ha bármelyiket kiveszszük, nem gazdagodnak, hanem szegényednek nevelő és növendék kapcsolati lehetőségei, azaz csökkennek a nevelés lehetőségei” (MN, július 21.).
Szeretet és szigor – jól megfér egymás mellett e két fogalom, ha nevelésről és oktatásról beszélünk. A gyermeket nevelő szülőknél természetes ösztönökből, míg a pedagógusi pályára alkalmas tanítóknál, tanároknál talán a hivatástudatból fakadó adottság, hogy minden gyermekkel kapcsolatos cselekedetet, a büntetést, a jutalmazást is az a szándék vezérel, hogy becsületes, művelt felnőtté váljék a ránk bízott emberpalánta, aki képes lesz megtalálni a helyét a társadalmunkban. A jó oktatási rendszer alfája és ómegája a pedagógus. Tényleg elképesztő, milyen kiszolgáltatott helyzetben van a szülő, amikor beadja a gyermekét az iskolába, amikor idegenekre bízza legféltettebb kincsét. Amikor számunkra természetes, hogy csak alkalmas orvosokat engednek a műtőasztalhoz, hogy csak megfelelő szaktudású és egészségi állapotú emberek vezethetik a villamost, a buszt, csak reménykedni tudunk abban, hogy a zárt ajtók mögött, az osztályban a gyermekünk nem csupán az oktatáspolitika tárgya, akinek a fejébe ha nem sikerül a megfelelő tudást visszakérdezhető módon beleönteni, akkor csupán statisztikai adattá válik az évismétlők rovatában. Ugyanis miközben megvívta a harcát a pedagógusok egy csoportja az alsó tagozatosok buktatásának visszaállítása érdekében, aközben keveset beszéltek arról, hogy valójában kinek a munkájáról állítják ki az elégtelen bizonyítványt egy-egy tanév végén: a rájuk bízott hat-hét-nyolc éves kisdiákéról, vagy a saját maguk által egy év alatt elvégzett pedagógiai és oktatói tevékenységről.
Ha egy kisgyerekről szakemberek megállapították, hogy iskolaérett, vagyis alkalmas normális általános iskola elvégzésére, akkor nem biztos, hogy a kudarcért egyedül neki kell viselnie a felelősséget, például évismétléssel. Ha a szülői háttérben keresendő az ok, például családon belüli erőszakkal terhes válás áll a háttérben, vagy a pályára alkalmatlan pedagógus munkája az oka a gyerek rossz teljesítményének, nem biztos, hogy csupán a kisdiákon kell elverni a port, hogy kizárólag a tanév megismétlése jelenti a gyógyírt a bajra. A jó pedagógus időben észreveszi, ha a gyermek viselkedése, teljesítménye megváltozik, és nem hagyja, hogy lemaradjon, magába forduljon, elkallódjon a rá bízott gyermek, ha kell, megvívja a csatát a szülőkkel, ha kell, pszichológusi, gyámhatósági segítséget vesz igénybe.
A jó szülő sem hagyja szó nélkül, ha véletlenül a rendszer hibája miatt rossz, hivatástudat nélküli pedagógus kezébe került a gyermeke, aki a kiszolgáltatott helyzetükkel visszaélve nem fordít megfelelő figyelmet a neki bármilyen okból nem szimpatikus, sőt ellenszenves tanítványra. Ilyenkor a jó szülő megkeresi a gyermeke érdekében a megfelelő iskolát, a megfelelő pedagógust, aki képes szeretni és kihozni az ő gyermekéből is a legjobb teljesítményt. Akkor van nagy baj, ha sem a szülői háttér, sem pedig az iskolában folyó pedagógiai munka nem olyan, hogy a gyermek érdekeit képviselje. Talán ezért van szükség szigorú törvényi szabályozásra, ezért kellene valamilyen minőségi követelményrendszert felállítani és azt folyamatosan ellenőrizni, hogy ne hulljanak ki érzelemszegényen, funkcionális analfabétaként a gyerekek az oktatási rendszerünkből.
A mi oktatási rendszerünkben nagyon jó, hogy megadja a szülőknek a szabad iskolaválasztás lehetőségét, bár igaz, ezzel a joggal inkább csak a nagyobb városokban lakók tudnak élni. Egy ismerős család példája: négy gyermek van, két egyetemista, egy főiskolás és egy általános iskolás. Amikor általános iskolába kellett beíratniuk gyermekeiket, soha nem iskolát, hanem alsós pedagógust választottak, három kiváló tanítónőre bízták rá gyermekeiket három különböző iskolában. Az egyik gyermeknél szülői joguknál fogva még azt is megtették a hatodik osztály elvégzése után, hogy bár közelébe sem volt annak, hogy évet kelljen ismételnie, a szülők a gyermekkel közösen úgy döntöttek, egy sokkal erősebb színvonalú – az angol nyelvet emelt óraszámban oktató – iskolában megismétli a hatodik osztályt. Az évismétlés tehát pozitív eredménnyel is járhat.
Vagyis a szeretetből meghozott, akár olyan szigorú döntés is, mint az évismétlés, ha a gyerek beleegyezésével, kizárólag az ő érdekében születik, akkor pozitív eredménnyel jár, akkor nem megtorló intézkedésként éli meg a kisdiák. Hiszen számára is nyilvánvaló, hogy ha egy átlagos képességű gyermek nem teljesít megfelelően, a rossz tanulmányi eredménye nem csupán az ő kudarca, hanem a tanáraié is, és a szülőké is, akik nem vették időben észre, hogy lemaradt a többiektől. Laikusként, szülőként, adófizető polgárként csupán annyit érdemes követelményként megfogalmazni a törvényhozó képviselőkkel szemben, hogy amikor e területet szabályozzák, amikor ennek az ágazatnak a költségvetési számairól döntenek, lelki szemeik előtt jelenjék meg a saját gyermekeik révén nyert tapasztalatuk a magyar közoktatási rendszerről. Nagyon hamar be fogják látni, hogy sok mindenen lehet spórolni, útépítésen, a kulturális élet támogatásán, reprezentáción, képviselői költségtérítésen, állami cégek menedzsmentjeinek bérén, talán még a közösségi közlekedésen is, de az oktatási rendszeren, a jövő generációját nevelő-oktató intézményeinken nem nagyon lehet. Sőt. Az állampolgárok legféltettebb, legdrágább kincsét, a gyermeket oktató-nevelő intézmények kiemelt figyelmet, kiemelt ráfordítást érdemelnek.
A legfontosabb lépés a pedagógusok, az óvónők, a tanítók, tanárok társadalmi megbecsülésének megteremtése azáltal, hogy olyan bért fizetnek nekik, amely összhangban áll munkájuk hasznosságával. Vagyis nem csupán a megélhetésük költségeit veszik figyelembe bérük meghatározásánál, hanem abban tükröződik munkájuk társadalmi elismertsége is. Éppen azért, hogy a következő években a legkiválóbb diákok versengjenek a tanári szakokra való bekerülésért, majd a legkiválóbb diplomások versengjenek a katedrákért.