Az olasz formatervezés a szeretet kultúráján alapul és persze a szenvedélyen, a kreatív hozzáálláson, a létezés jól elviselhető könnyedségén és a karizmán. Nemzetkarakterológiai jegyeken, amelyeket az olaszok szívesen exportálnak, a világ pedig vevő rájuk. A mindennapi használatra szánt műtárgyak alkotóinak van hová visszanyúlniuk, a hagyomány rendkívül gazdag, és a tervezők élnek is a lehetőséggel. Az antik Rómát nem is annyira Rómában lehet megismerni, mint inkább Pompejiben, mondom úgy, hogy soha (?) nem jártam ott. A Forum Romanumon végigsétálva élénk képzelőerő szükségeltetik a mozaikok összerakásához, a rekonstrukcióhoz, Pompeji olyan lehet, mint egy mozi, mindjárt feltűnik ifjabb Plinius, felpillant egy kúthoz igyekvő nőre, aztán folytatja Tacitushoz írott levelét. A város egy vulkanikus eredetű fennsíkra épült (a Vezúvnak évszázadokon át kimondottan örültek, szépen termett rajta a szőlő), így aztán a vízellátás komoly kihívást jelentett. A vizet kutakból nyerték, és minden házat elláttak egy olyan rendszerrel, amely nagy tartályokba gyűjtötte az esővizet, ezeket pedig az átriumban vagy az udvarban tárolták. Jutott belőle a Fórum és a Stabia fürdőbe, valamint öntözésre is. Voltak magánkutak a házakban és közkutak városszerte. Amikor felgyorsult az urbanizáció, és Augustus vízvezetéke kényelmesebbé tette a vízhez jutást, ezeket a kutakat amforákkal zárták le, egyrészt, hogy váratlan vízhiány esetén se kezdődjön tanácstalan vakarózás, ugyanakkor ezzel újabb kitűnő alkalom kínálkozott egy jó kis díszítésre. De a vízvezeték sem csupán „egyszerű” technikai vívmány, kommunális szolgáltatás volt, hanem egyben felület is. Mindent gazdagon dekoráltak, a castellum aquaet (víztorony), a castella plumbeákat (pillérek, a tetejükön nyomásbiztosítékként működő ólomtartálylyal), a jelzőoszlopokat, a vízköpőket, a medencéket, de még a fistulákat (vízcsöveket) is. Az ásatásokkor előkerült egy gyönyörű, a víz elzárására és megnyitására szolgáló bronzszelep is. Két vízszintes csőből áll, amelyeket a vízvezetéki csövekhez forrasztottak. Egy henger választja el a két csövet, amelybe egy belül tökéletesen illeszkedő másik henger került. A belső hengeren egy lyuk továbbengedte a vízsugarat, a szelepet egy, a felső, négyszögletes castellumába illesztett kulcs forgatta el. Káprázatos találmány (a Krisztus utáni első században vagyunk), ezt nevezzük ma vízcsapnak. Igen ám, de hogy néz ki? Nos, pontosan ugyanúgy, mint ha elmegyünk egy mai olasz formatervezőket felvonultató kiállításra, és a fürdőszobai részlegben keresünk valami jól funkcionáló, nemesen egyszerű, letisztult, kézbarát darabot.
Mi az? Egyszerű, célszerű, olcsó, egyszerűen kivitelezhető épületek összessége, a lakások iránti megnövekedett szükséglet kielégítésére? Igen, a lakótelep. Pompejiben is épültek sorházak, a Via di Nocerán például, csakhogy kis kerttel, freskókkal díszített fogadótermekkel, bátran össze lehetett hasonlítani őket akár a patríciusok hajlékaival. Nem gettó épült, hanem funkcionális, ugyanakkor a léleknek is jó kulissza az élethez. A 62-es földrengés pusztítása után a lakónegyed kézművesnegyeddé változott, kocsmákkal, étkezdékkel, boltokkal és veteményeskertekkel. A funkció megváltozott, de a szépség tisztelete és gyakorlása megmaradt.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
