Önrendelkezés és gazdasági egyensúly

A költségvetési egyensúly kényszerű megtartása, vagy akár szélesebb értelemben a pénzügyi stabilitás fenntartása esetében nincs másról szó, mint a részletekig hatoló fegyelmezett tervezés végrehajtásáról. Hiszen Magyarország sajnálatos módon azon államok sorába tartozik, amelyek a folyamatosan felhalmozott államadósság következtében aligha képesek a mélyülő világgazdasági krízist – szaknyelven szólva – anticiklikus (a tőkés gazdaság rendszeres viszszaesését célzó) intézkedésekkel megakadályozni. Látszólag ugyan a vállalatok, illetve különösen a lakosság dinamikus hitelfelvétele mérsékelte a 2006 óta tartó kiigazítás növekedési áldozatát, de a devizaadósság mindmáig mérsékelhetetlen részaránya változatlanul hazánk sérülékenységének első számú tényezője. A válságkezelés számára a legnagyobb akadály az ország magas eladósodottságából fakadó hiány. De csupán a valóban hiteles gazdaságpolitikai program segítségével érhető el bármiféle kibontakozás. Ebből mégsem következik, hogy a kormányzat szemernyi kötelezettséget vállalhatna az előző politikai rendszer által kijelölt egyensúlyi pálya követésére, mivel az az út járhatatlan.
A mostani monetáris politika előterében vitathatatlanul kettős feladat áll: bármilyen áron biztosítani kell a likviditást, emellett ugyanakkor meg kell őrizni a pénzügyi rendszer stabilitását. Aligha szükséges hangsúlyoznunk, hogy ez a kötelezettség nem mond ellent sem a pénzügyi politika olyan feladatának, mint az árstabilitás fenntartása, sem pedig a recesszió mérsékléséért való felelősségnek, hanem ellenkezőleg, annak megvalósítását támogatja. Mert kétségkívül fontos szerep hárul az egyébként elfogadott EU-s törekvéssel megegyezően az egységes piac fejlesztésének, vagyis hogy a szolgáltatók versenye megerősödjön. És ez a célja a magyar jogrendbe átültetésre váró uniós irányelvek többségének, ami a fogyasztók védelmét szolgálja. Még ha a mostani kormányzat azonosul is az országokat összekapcsoló pénz- és tőkepiacok mozgásának a természetével, egyre inkább úgy tűnik, hogy csakis a hazai modell végrehajtása vezethet a további stabilitási-egyensúlyi pályán történő haladáshoz. S csakugyan, a kölcsönös függőség jelenlegi intenzitása mellett a nemzeti önrendelkezés megőrzése mindennél fontosabb. S bár tagadhatatlan, hogy az itt-ott felmerülő gazdasági konfliktusok az éves költségvetési folyamatba ágyazottan, illetve egyre inkább annak játékszabályai szerint folynak, a költségvetési fegyelem változatlan fenntartása mégis nélkülözhetetlen.
Ez olyan gazdasági stratégiát feltételez, ami a hosszú távú megvalósításában való aktív állampolgári részvételen alapul. És mivel nem lehet gyökeresen szétválasztani az államháztartási fegyelem elérését, valamint a stratégiai célok rövidebb-hosszabb távú realizálását, látnivaló, hogy a stratégiai célokhoz szükséges finanszírozási források mindvégig nagyban függnek az ország újból visszaszerzett hitelképességétől. Miközben azt is tudnunk kell, hogy a követhetetlenül magas devizahitel-állomány fokozatos leépítése akkor is hosszabb időt vesz igénybe, ha a források szűkössé válása az új kihelyezéseken belül a devizahitel esetleg drasztikus esésével jár. Az euróövezeti csatlakozás annál is inkább átgondolt megoldás, mert – egyebek között – az árfolyamkockázat kiiktatása az olyan ország számára, mint hazánk, már önmagában is érzékelhető gazdasági megkönnyebbüléssel járna.
Világosan kell látnunk, hogy bármennyire növekszik is a nemzeti önrendelkezés, a krízis óhatatlanul a makrogazdasági szabályrendszer felülvizsgálatát éppúgy előtérbe helyezte, mint a pénzügyi szektor szabályozásának és felügyeletének új alapokra helyezését. Viszont ennél is indokoltabb a gazdaság működésének áttekinthetővé tétele, minthogy hiába foglalkoznak lépten-nyomon a közgazdasági szakértők a „túlzottdeficit-eljárás paramétereivel”, ha az EU-hatóságok változatlan formában akarják megőrizni. Így joggal lehet kérdéses, hogy mit ér egy olyan szabály, ami alól az illetékesek akár egy fél évtizedre is felmentést adhatnak. Egészében mégis megállapítható, hogy az Európai Unió gazdasági övezetéhez – vagyis az euróövezeti – csatlakozás halaszthatatlan, a mai gazdasági körülmények között valóságos gyógyír lenne. Kivált akkor, ha – szaknyelven szólva – a csatlakozáskor megállapított egyenlő arány nagy biztonsággal az egyensúlyi árfolyam közelében marad.

A szerző szociológus, egyetemi előadó