Rezidensképzés és egészségügyi átalakítás

Tüneti kezelésen az orvostudományban a betegség folyamatába való beavatkozás nélküli olyan terápiát értünk, amely csak és kizárólag a tünetekre irányul, azaz az alapbetegséget nem gyógyítja. A Gyurcsány-kormány magas szinten űzte a társadalmi méretekben alkalmazott tüneti kezelést többek között a szakorvosképzés esetében is, amikor a rezidensek erősen megnövekedett külföldre távozási szándékát nyilvánosságra hozó felmérések nem arra sarkallták az illetékeseket, hogy átgondolják a szakorvosképzés rendszerét, hanem arra, hogy a rezidenseket nemes egyszerűséggel évekre röghöz kössék, és ezzel a távozási szándékot tovább erősítsék. Az egészségügyi felsőfokú szakirányú szakképzési rendszerről szóló 122/2009-es kormányrendelet vonatkozó részének az új kormányzat általi visszavonása éppen ezért alapvető jelentőségű volt, amit az is mutat, hogy a legfrissebb információk szerint az idén a hazai szakorvosképzésre jelentkezők aránya a baljós előjelek ellenére sem fog lényegesen eltérni az elmúlt évek átlagától.
A hazai szakorvosképzés rendszere mindazonáltal továbbra is ezer sebből vérzik, és ha közelebbről vizsgálódunk, problémáinak jelentős részében, mint cseppben a tengert, felfedezhetjük a hazai egészségügy zavaros viszonyait. Nézzünk példaként néhány szembetűnő visszásságot!
1. Az orvosi életpályamodell hiánya. Az orvosi karrier kétségtelenül leginkább embert próbáló időszaka a rezidensképzés ideje, amikor a fiatal orvosok gyakran rendkívüli fizikai és pszichés megterhelés alatt állnak. A nyugati országokban sincs ez másképpen, azonban ott a fiatal orvos azzal biztathatja magát, hogy az alagút végén ott a fény (ez egyébként az amerikai rezidensek által talán leggyakrabban hangoztatott népi bölcsesség), és a kialakult orvosi életpályamodellek valamelyike (magánorvoslás, egyetemi oktatói, illetve kutatói karrier, állami alkalmazás stb.) kényelmes polgári megélhetést fog számára biztosítani. Ez a pozitív perspektíva Magyarországon hiányzik, amit ékesen mutat a fiatal orvosok, sőt befutott kollégák külföldre történő számottevő elvándorlása, és még inkább ilyen irányú tervei, valamint a szakmaelhagyás nálunk tapasztalható kiugró mértéke. Az orvosi életpályamodell kialakítása tehát a rezidensképzés átalakításával öszszehangoltan megvalósítandó feladat.
2. A szakorvosképzés hiányos tárgyi feltételei. Míg a szakorvosi vizsgára bocsátás feltételei Magyarországon nemzetközi összehasonlításban is rigorózusak, addig az utóbbi években még az oktatókórházak jelentős részétől is elvették bizonyos betegségek kezelésének jogosítványait, azaz a jelenleg érvényben lévő progresszivitási szintek mellett a szakorvosjelölt nagy eséllyel nem találkozik a betegségeknek azzal a széles spektrumával, amely a szakvizsgájához szükséges lenne. Ez elvileg növelné a létjogosultságát azon gyakorlatnak, miszerint a rezidenseknek eleve számos hónapot távol kell tölteniük állandó munka- (és lakó-) helyüktől, hogy a hiányzó tapasztalatot országos központokban megszerezzék. De életszerű-e az, hogy a mai gazdasági helyzet és rezidensi fizetések mellett a fiatal orvosok hónapokat töltsenek távol családjuktól, vagy éppen szakorvosjelölti fizetésükből nehezen kigazdálkodott bérelt lakásuktól? Az oktatás tárgyi feltételei, valamint a ködös meggondolások alapján a volt kormányzat által kialakított kórházi progresszivitási szintek áttekintése mellett tehát alapvető a megfelelő bérezés kérdése. Végül a probléma kibontása nélkül felvetem: érdemes lenne áttekinteni, hogy miért kerül Magyarországon a fiatal orvos belgyógyászati, illetve sebészeti szakvizsgájának megszerzése öt évbe, amikor az Egyesült Államokban az erre áldozandó idő mindössze három, illetve négy év…
3. Az orvosi bérezés aránytalanságainak torzító hatása. Mint az egészségügyben mindenütt, a szakorvosképzésben is elengedhetetlen a fegyelem és a tervszerűség. Az ország demográfiai és megbetegedési (morbiditási) mutatói és azok változásának valószínűsíthető trendjei alapján központilag kell megállapítani, hogy mennyi és milyen szakorvosra van szükség, és miképpen lehet elérni a megfelelő számú rezidensnek az adott pályára történő jelentkezését.
A jelenleg is hatályos 122/2009-es kormányrendelet a központilag meghatározott képzési keretszámok elosztásánál az egészségügyi intézményeket pályáztatja a szakorvosképzésben elérhető központi támogatásért. Ez a megoldás torzuláshoz fog vezetni, mert az intézményeknek még állami támogatással sem feltétlenül éri meg a rezidensek alkalmazása! Ez a szempont a kórházak hihetetlen alulfinanszírozottsága miatt sajnálatos módon jelentős tényező. Amennyiben például egy szakorvosjelölt a rezidenciakövetelményeknek megfelelően számottevő időt kell hogy távol töltsön munkahelyétől, előfordulhat, hogy még állami támogatás nyújtása esetén is olcsóbb egy végzett szakorvost alkalmazni (már ha talál ilyet az intézmény…). Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy nemcsak a rezidensek fizetése, de a szakorvosoké is méltánytalanul alacsony, azaz adott esetben a szakorvos relatíve olcsóbb megoldás lehet a munkáltatónak. Emiatt a pénzügyi kényszer miatt az intézmény racionális viselkedése 180 fokban szembemehet a szakorvosképzés azon deklarált céljával, hogy a képzésben részesülők földrajzi eloszlása tükrözze a munkájukhoz fűződő közösségi igényt is.
4. A szakorvosképzés meglévő személyi feltételeinek kockáztatása. Úgy gondolom, hogy a magyar szakorvosképzés európai viszonylatban még mindig a jók közé tartozik, és ez nem kis részben köszönhető azoknak a kollégáknak, akik akár az egyetemi klinikákon, akár a többi oktatókórházban gyakorló orvosi munkájuk mellett is lelkiismeretesen végzik a rezidensek oktatását. Nem csekély szellemi és időráfordításról van szó. Az ilyen, gyakran évtizedek alatt kialakult oktatóműhelyek létét veszélyezteti a magyar egészségügyet különösen fojtogató gazdasági realitás. A finanszírozási nehézségek miatt ugyanis számos kórház próbálja kreatív módon teljesíteni betegellátási feladatait, amelyek során az oktatás elsikkad. Olyan homályos, gazdasági indíttatású elképzelések, mint osztályok vagy éppen teljes kórházak kiszervezése, előre garantálhatóan a rezidensképzés helyi megszűnését fogják jelenteni, hiszen profitérdekelt szereplők szemében az oktatásra fordított erőforrások csak a kiadási oldalon jelennek meg.
Összefoglalva: a szakorvosképzés nem reformálható meg a jelenlegi egészségügyi struktúra keretei közt, és megfordítva, az egészségügy észszerű átalakítása is csak jól működő szakorvosképzés létrehozása mellett képzelhető el.

A szerző orvos, egészségügyi szakmenedzser