Sas

Kicit Oco Airlines Igazgatósága részére, kitűnő tisztelettel!
Alulírott a Párizsi Magyar Intézet által a Sorbonne egyetemen rendezett ünnepi rendezvény keretében léptem fel Párizsban. Utastársam volt kitűnő muzsikus barátom felesége, Hajnali Edit, mellékelten megtekinthető mindkettőnk repülőjegyének másolata. Orly repülőtérre az indulás előtt másfél órával értünk ki, ezt szükség esetén megerősítheti a bennünket szállító diplomáciai jármű sofőrje. Öt perccel később a regisztrációs pultnál álltunk, még egy kávét sem ittunk!
Az aranytollú ragadozó madár gőgösen lebeg a sötétkék dombok magasában. Tudja jól, egy légitársaság jelképe, legyen az bármilyen fapados, és egy mutatós félvér stewardess megfelelően domborodó kiskosztümjének hajtókáján lebeg – én persze csak felületesen sandítok oda a magasság királyára. Reptérirodalom, kémek, vámpírok, szinglik, sportolók, politikusok hihetetlen és igaz történetei, sejtelmes illatminták, olcsó ital, olcsó cigi, de cigizni nem lehet a reptér egész területén, inni nem lehet, csak a méregdrága büfében.
Ezek után a regisztrációs pultnál szolgálatban lévő hölgy beejtette Hajnali Edit személyi igazolványát a csomagok lemérésére és továbbítására szolgáló futószalag egy megközelíthetetlenül keskeny résébe. Annak kiszabadítása hosszadalmas műveletnek ígérkezett, de biztosítottak, hogy a gép nem indul el nélkülünk.
A párhuzamosok metszéspontján feltűnik egy kék overallos, narancssárga sisakos kabalafigura. Alig araszol, most még plüssállat, eléri egy kutya, majd egy medvebocs méretét, lassan emberszabású, mackókecsesen kutakodik az igazolvány után, sehogy sem éri el a málnát. Miért pont ebbe a futószalagba ejtettük azt a kártyát, dörmögi, a másikat két perc alatt szétkapnák, ez viszont egybe van öntve. Az üvegfalakon túl fel-le szállnak a hatalmas madarak, bekebelezik vagy elengedik zsákmányukat. A mackó megdicséri kedvenc stewardessünk valóban kifogástalan sminkjét, unszolja, este nem kell-e hazakísérni. Nincs nála célszerszám az igazolványkereséshez, majd szól a kollégáknak, semmi izgalom. Zsugorodni kezd: kis mackó, kutyus, plüssállat, a perspektivikus tér végül kiürül.
Az önök alkalmazottai 10.45-kor felszólítottak, legalább én szálljak fel a gépre. Ha a gép úgysem megy el nélkülünk, érveltem, akkor kockázat nincs, nem hagyom magára útitársamat. 10.55-kor nyomatékos kérésemre az egyik alkalmazott hívta a reptéri rendőrséget, és kiderült, nincs akadálya, hogy Edit jogosítványa segítségével feljusson a gépre. Futás, ha nem akarjuk lekésni a járatot!
Az akváriumban ücsörgő rendőrségi alkalmazott feje felett egy reklámtábla kiterjesztett szárnyai, csőrszerű orrát oldalra fordítja, felböfögöm neki az eddig történteket. Okmányainkon nem talál lerágnivalót, másik üvegketrechez terel minket. Egyenruhás bakfis ül odabenn, stréber diákos gyöngybetűkkel, rózsaszín nyelve hegyét kidugva jegyzi eposzunkat, okmányokat kér, itt írjuk alá. Fenn újabb futószalag, övet lecsatolni, zakót, cipőt levenni, aprópénzt, mobilt, tollat zsebből kitenni, kapkodva öltözni, bekötetlen cipőben sántikálva rohanni. A napfényben fürdő folyosón szembejön a két vígan trécselő, ismerős stewardess, igen, ők szóltak az érdekünkben, de hát, ugye, minden pilóta fafejű, elindul, ha a fene fenét eszik is.
Ekkor egészen pontosan 10 perccel múlt 10 óra, vagyis az előre tervezett induláshoz képest mindössze öt percet kellett volna várni ránk, akik az önök hibájából késlekedtünk. Az információs pultnál ülő hölgy telefonon konzultált főnökével, majd a következő ajánlatot tette: Edit fizessen 25 eurót (a Kicit Oco Airlines hibája miatt!), és kap jegyet a másnapi gépre. Ugyanez a jegy amúgy 260 euró lenne. Én pedig, mivel önhibámból maradtam le a gépről, kapok egy másnapi jegyet 260-ért. Hogy hol alszunk, és mennyiért, nem tartozik rájuk. A történtekről unszolásunkra jegyzőkönyv készült, ám az abban írottak nem feleltek meg a valóságnak (például az igazolvány csak úgy „beesett” a futószalag mellé), de a hölgy leszögezte, ő nem is volt ott az esetnél, nem ér rá velünk szöszmötölni. Végül fejenként 220 euróért (az önök által másnapra felkínáltnál olcsóbban!) rendeltünk jegyet mobiltelefonon egy konkurens légitársaság aznapi járatára.
A bauvais-i reptér? Átkelni Párizson, két HÉV-járat plusz két metró. A női vécé előtt, összesített bőröndhalmaink felett várakozva az imént vett laposüveg konyakot szürcsölgetem, kezemben cigaretta füstöl, keményen állom a rosszalló utastekinteteket. Pukkadjon meg mindenki! A döcögő kisvonatról leszállva, a hátralévő utat számítgatva végül bevágódunk egy taxiba. A kocsi kényelmesen kanyarog, Pierre, százhúsz kilós fekete mackó, nyugtatgat, lélegezzünk szabadon, hessegessük el negatív gondolatainkat. Nem bánja, hajthat gyorsabban is, de hát valóságos ajándék ez a harsány zöld mező a szürke párizsi utcák után! Dontvörri, bíheppi, dudorásszuk vele megadóan. Pierre gyomorbajos főnöke is ámulva kérdezgeti, honnan ez a töretlen optimizmus… Az a titka, hogy nem siet soha sehova, most is évődik kicsit a pénztárossal az autópályadíj kapcsán, hadd legyen öröm ez a nap! Tényleg gyanús, hogy elnéztük a bauvais-i leágazást, csak hát ő nem járt még errefelé, meg ez a sok fránya terelés, útépítés… Az a huncut nagy kamion takarhatta ki a Bauvais-táblát! Megfordulunk szépen a körforgalomnál! Látják, már ide is értünk, hova rohannak, az autópályadíjamat ki fizeti meg? Ó, az idegenektől mentsen meg az a mennybéli Atyaisten!
A reptér csarnoka kihalt, az információnál közlik, a becsekkolásnak vége. Izzadtan adom elő hosszú áriámat. Hát, ha komoly a dolog, kinyithatnak éppen egy pultot… Roppan a hajszálhíd, az igazolvány nem esik be a futószalag mellé, csomagjaink kedélyes mackócsaládja döcög a raktérbe befelé. Testünk a gépmadár karmai közt, Párizs alattunk játszótérré, homokozóvá, cserép virágfölddé töpörödik.
Fentiekre hivatkozással követeljük kártalanításunkat, bízva abban, hogy az odafent köröző, gőgös ragadozó a mi számlánkra is pottyant egy apró aranyrögöt.