Szép és megszépülő emlékek

Ha angol–magyar múltidézés, akkor természetesen 6-3 és 7-1. (Korhű írásmóddal 6:3 és 7:1.) Mi más? Aki még mindig kitart a hazai labdarúgás mellett, annak rendelkeznie kell a szelektív memória adományával. Ráadásul a két fél szerdai, huszonharmadik összecsapása előtt tényleg emlékezhetünk a szépre is, hiszen az eddigi huszonkét találkozóból ötöt a mi válogatottunk nyert; bár legutóbb 1962-ben örülhettünk győzelemnek, 1999-ben pedig döntetlennek. Utóbbiból kettő akadt, a vereségek száma tehát tizenöt.

Főhet Capello feje. Fabio Capello bevallása szerint megértette volna, ha a gyenge vb-szereplés, a nyolcaddöntőbeli búcsú miatt szerződést bont vele az Angol Labdarúgó-szövetség, és arra is felkészült, hogy szerdán kifütyülik a nézők a Wembley Stadionban. A szigetországi alakulat olasz szakvezetője a dél-afrikai fiaskó miatt bocsánatot kért a közvéleménytől, és elmondta, hogy ő maga is döntőbe várta az alakulatát. A kudarcot azzal magyarázza, hogy játékosai a kimerítő szezon után fáradtan érkeztek meg a vb-re, s reméli, a magyarok elleni meccsen a válogatott új lendületet vesz. A szövetségi kapitány a hét végén többször is kellemetlen helyzetbe került: két reaktivált, a vb-ről lemaradt játékos, Paul Robinson kapus és Wes Brown lemondta a válogatottságot, miután most behívta őket a keretbe; az angol Szuperkupáért vívott mérkőzés után Michael Carrick rákérdezett, hogy őt miért nem vitte ki Dél-Afrikába, Ashley Cole pedig nem fogadta a kézfogását. A Chelsea játékosa később azzal védekezett, hogy a pódium felé haladva nem vette észre a szakvezetőt…
Az angolok kerete, kapusok: Ben Foster (Birmingham), Joe Hart (Man. City); hátvédek: Gary Cahill (Bolton), Ashley Cole (Chelsea), Michael Dawson (Tottenham), Kieran Gibbs (Arsenal), Phil Jagielka (Everton), Glen Johnson (Liverpool), John Terry (Chelsea); középpályások: Gareth Barry (Man. City), Steven Gerrard (Liverpool), Adam Johnson (Man. City), Frank Lampard (Chelsea), James Milner (Aston Villa), Ashley Young (Aston Villa), Theo Walcott (Arsenal), Jack Wilshere (Arsenal); csatárok: Darren Bent (Sunderland), Carlton Cole (West Ham United), Wayne Rooney (Man. United), Bobby Zamora (Fulham).

Az évszázad mérkőzését és annak „odavágóját”, amikor az angolok 1954 májusában ugyebár „egy hétre jöttek, és 7:1-re mentek”, feleleveníteni is felesleges, e két diadalra mindenki emlékszik. Legfeljebb azt érdemes rögzíteni, hogy az Aranycsapat a maga klaszszikus összeállításában elvétve játszott, az 1954-es vb-n vagy az 1952-es olimpiai bajnoki cím felé vezető úton például egyszer sem. „Az évszázad mérkőzésén”, a Wembley-ben viszont igen – sőt, 1953. május 17-én, a római Olimpiai Stadion avatóján, az Európa-kupa döntőjében az olaszokra mért 3-0-s verés alkalmával is –, de a budapesti 7:1-ről Budai II már éppúgy kimaradt, mint a vb-döntőről, ekkor mégsem kárhoztatta senki Sebes Gusztáv szövetségi kapitányt.
Nádas Ödönt, húsz évvel régebbi elődjét viszont szinte bálványozták, amikor 1934-ben először vezette győzelemre fiainkat a sportág tanítómesterei ellen. Az olaszországi vb-re készülő, Lázár, Sárosi és Toldi fémjelezte alakulat 2-1-re nyert az Üllői úton. A siker azért érdemelte ki a „történelmi” jelzőt, mert az 1908 és 1912 közötti, négy korábbi összecsapás mérlege négy vereséget és 4-26-os gólkülönbséget mutatott.
Az öt magyar diadalból négy májusban született, így az 1960-as is, amikor a Népstadion kilencvenezer nézője előtt Albert Flórián kétszer is betalált, így aztán semmi túlzás nem volt a másnapi „Albert–Anglia 2:0” szalagcímben. Hogy mai ígéreteink életkorát és „hőstetteit” szinkronba hozzuk, ne feledjük, a Ferencváros középcsatára még innen volt a tizenkilencedik életévén. Bezzeg az 1962-es, chilei vb-n már a huszonegyet súrolta, állítólag meg is jegyezte neki Baróti Lajos mester, hogy ideje összekapnia magát. Albert erre Rancaguában ismét elfektette a komplett angol védelmet, az a varázslatos 2-1 mindmáig az utolsó győzelmünk.
Azért akadtak elviselhető vereségek is. Mondjuk az 1981. novemberi londoni 0-1, amikor Mészöly Kálmán együttese már a vb-selejtező csoport megingathatatlan első helyezettjeként látogatott az angolokhoz, akik ezzel a két ponttal csúsztak be a románok elé másodiknak. Igaz, öt hónappal korábban a Népstadionban is nyertek 3-1-re, a jelenlévőkben arról a partiról két kitörölhetetlen emlék feltétlenül megmaradt: a második, amikor Brooking pipába vágódott lökete nyomán Katzirz Béla ököllel próbálta kiütögetni a háló és a vas közé beszorult labdát, és persze az első, hogy negyed évszázad után hazatért Puskás Öcsi, és az előmeccsen hatalmas pocakjánál is nagyobb szívével és technikájával három pompás gólt szerzett.
Önmagában persze a májusi időpont sem volt garancia a sikerre. 1978-ban az argentínai vb-re utazó csapatunkat áldozati bárányként hajtották a tornáról lemaradt, ezért kétszeres bizonyítási vágytól égő Hughes, Brooking, Keegan és Travor Francis által irányított házigazda elé, és a 4-1-es zakó mellett az a bizonyos „áruházi lopás” is szétzilálta a csapatszellemet.
Április végén kétszer is jók voltunk a döntetlenre: először 1988-ban, 0-0-ra, másodszor 1999-ben, 1-1-re. A második bravúrhoz – eddigi utolsó pontunkhoz – Hrutka János pazar szabadrúgása kellett, azzal a lábtartással, amelyet a Ferencváros három évvel korábbi tréningjein Varga Zoltán oltott bele „Rudiba”.
Ezzel szép és időközben megszépült emlékeink végére is értünk, legfeljebb az 1990-es londoni 0-1 ér meg egy mondatot. Azon a meccsen Bücs Zsolt prímán futballozott, utánozhatatlan teljesítményt mégis Puskás Öcsi nyújtott, már erősen bácsiként, amikor a Wembleyben tartott edzésen, díszvendégként fogadást ajánlott, ki találja el háromszor a felső kapufát, és a mutatvány „természetesen” csak neki sikerült.
A legfrissebb találkozásról, a 2006-os 3-1-es manchesteri vereségről túl sok kép már nem rögzült, legfeljebb Dárdai Pál lökete a bal pipába. Egy effélét szerdán is elviselnénk, mert hisz a fenti múltidézés apropója az újabb angol–magyar volt.
Ami már a jelen; de azzal is együtt kell élnünk valahogy.