Szmolenszki köztársaság

Megrendítő volt látni, ahogy a szmolenszki tragédia után a lengyelek politikai hovatartozástól függetlenül, egy emberként gyászolták elnöküket, s a leszállás közben lezuhant gép további áldozatait. A gyász egységbe forrasztotta a nemzetet, s eltüntette az éppen Lech Kaczynski öt évvel ezelőtti győzelmével mélyülni kezdő újsütetű megosztottságot. Ugyan a temetés helye körül fellángolt vita jelezte a lelkek mélyén megbúvó indulatokat, a kampányt azonban csupán átlengte a katasztrófa, ám nem vált eszközzé a harcban. E kulturált visszafogottság akkor is példamutató volt, ha érezhető volt a politikai megfontolás Jaroslaw Kaczynski radikalizmusának tompulása mögött.
A Jog és Igazságosság (PiS) kampánystratégái úgy látták, hogy elérkezett a pillanat, s a személyes gyász hitelessé teszi az elkerülhetetlen arculatváltást. A lengyel társadalom többsége ugyanis belefáradt az állandó politikai csatározásokba, s egyre kevésbé vevő az ideológiai hívó szavakra. Kaczynski ezért a párt radikálisainak nemtetszése ellenére félretette a rendszerváltás korrigálásának, a negyedik köztársaság bevezetésének programját, s fő vetélytársához, Bronislaw Komorowskihoz hasonlóan pragmatikus, a reformokra fókuszáló üzenetekkel a politikai centrumból próbált új szavazókat megnyerni. E törekvés a vereség ellenére is sikeresnek nevezhető, hiszen jelentősen sikerült csökkenteni a személyével szemben, az elmúlt években nagyon megerősödött elutasítottságot, nagyjából annyi szavazatot szerzett, mint elhunyt ikertestvére öt éve, s az utóbbi időben folyamatosan gyengülő PiS egy évvel a parlamenti választások előtt „visszajött a meccsbe”.
Mindezek fényében talán meglepő, hogy a választások után Kaczynski a régi arcát mutatva azonnal nekiesett az immár minden hatalmat a kezében tartó Polgári Platformnak (PO). Méghozzá a szmolenszki tragédiát felhasználva a támadásokhoz. Immár bűntettről beszélt, s a kormány felelősségét kezdte el feszegetni. E harcias hangulatban kapnak bőven a bírálatokból az oroszok is. A PiS emellett a párt radikális szárnyához tartozó Antoni Macierewicz vezetésével felállított egy nem hivatalos parlamenti bizottságot is a katasztrófa hátterének tisztázására. S bár érthető, hogy a tragédia megrázta a pártot, amelyet csak tetéz a vizsgálat körüli kaotikus kommunikáció okozta bizonytalanság, ám ez sem indokolja ezt az érzelmi kitörést. A kedélyeket ugyanis tudatosan korbácsolják fel, s e sárdobálásból a PO egyes politikusai sem maradnak ki. Közülük is kiemelkedik a PiS-t előszeretettel sértegető, alkoholüzletből meggazdagodott lublini honatya, Janusz Palikot, aki nem kevesebbet állított, mint hogy az elnök a gépen ittas volt. Jól érzékelteti az eddig csak az interneten tapasztalt, összeesküvés-elméletekkel felkavart hangulatot az elnöki palota előtt a tragédia után cserkészek által elhelyezett, több mint négy méter magas fakereszt körül kialakult háború is. A PiS körüli radikálisok testükkel védik a „szmolenszki kultusz” e jelképét, amelyet kedden a püspöki kar támogatásával a varsói Szent Anna-templomban helyeznek el.
Kérdés, hogy Kaczynski újabb fordulata csupán radikálisainak megnyugtatását, a párt táborának konszolidálását szolgálja-e az őszi önkormányzati választások előtt, taktikai elem, avagy inkább az elmúlt hónapokban látottak magyarázhatók így. Ha a „negyedik köztársaság” után a PiS most „szmolenszki köztársaságot” kezd el építeni, azzal csak megkönnyíti a mostani győzelme ellenére is nehéz helyzetben lévő PO dolgát. De nem nyer azzal Lengyelország sem, ha a tragédia vizsgálata belpolitikai harcok eszközévé degradálódik, s ebben csak a kisebbik veszteség, hogy megakaszthatja az éppen a katasztrófa felgyorsította közeledést Varsó és Moszkva között.