Szocialista kávéház

Na, ez a két dolog – szocialista és kávéház – soha nem fért meg egymás mellett. A szocialistákat nem olyan fából faragták, hogy beüljenek a dohányfüstös, kávétól és likőrtől szagos terembe, ahol a bukásra ítélt osztályok züllött figurái múlatják az időt, ami még hátravan a történelem által nekik kiszabott kvótából. Ahol dzsentri és kispolgár tenyészik, ledér – kávéházi – nők kelletik magukat, konjunktúralovagok, váltóhamisítók, zugügyvédek, úri zsebmetszők és más kétes egzisztenciák lesik az alkalmat, hogy készpénzre válthassák az erkölcsüket. Ahol az urak bőrszivart szívnak (József A.). Nem, a szocialisták városszéli kocsmákba jártak, meg a szakszervezetbe, budafoki bort ittak szikvízzel, tormás kolbászt ettek sok kenyérrel, s közben sunyin kihallgatták, miről beszélgetnek a munkások maguk között. A kávéházban nem is reklamálták az efféle vendégeket, mert belebeszéltek a mások dolgába, előbb-utóbb veszekedés lett a ronda tolakodásukból. A kávéházban azért jó ott lenni – mondta Kellér Andor –, mert az ember nincs otthon, és még sincs jó levegőn, de ezt egy szocialista meg sem értette.
Molnár Gyula, a Magyar Szocialista Párt vezető politikusa, volt budapesti elnöke és országos alelnöke, a KISZ és BIT egykori funkcionáriusa nem ilyen ember. Nehéz lenne őt az imént leírt, ócska történelmi szocialisták közé sorolni, hiszen ő a polgármestere az egykori Szentimrevárosnak, kapitánya a két világháború közti klerikális reakció budai fellegvárának, amelyen át Horthy Miklós és szegedi tisztjei 1919-ben bevonultak a bűnös fővárosba, és ahol új főútvonal, forgalmas körtér és Duna-híd viselte a kormányzó őfőméltósága nevét; 1956. november 4-én a műegyetemi nemzetőrök és a lágymányosi srácok úgy megszórták benzinesüveggel az átvonuló ruszkikat, hogy azok két napot késtek a Tolbuchin körúti randevújukról Zsukov marsallal. Hogy’ is lehetne ez a Molnár szocialista? Korunk új típusú, pragmatikus közéleti embere ő, mi köze a szocializmus – alig merem leírni: a kommunizmus – lejárt eszméihez? A tavaszi választáskor már a pártja zászlaját is elhajította, talán rühellé a vörös színét, mint Jónás a prófétaságot (Babits M.), maga is bizniszel – privatizáció, adásvétel, kisajátítás, tőkebefektetés –, a Kopaszi-gát és a Bikás park eladásának gondjaival törte eddig is magát, hogy minden rendesen és szabályosan menjen. Hogyan is lehetne szocialista az a politikus, aki tisztességes kapitalisták kezére juttatja a dolgozók munkája teremtette javakat?
Molnár úr, mert az, szereti a kávéházat. Erősen sajnálta, hogy az egykori Horthy Miklós úti Hadikot, ahol a budai városrész tollforgató óriásai – Karinthy, Kosztolányi, Tersánszky, Tóth Árpád, Nagy Lajos és mások – múlatták az időt, alkalmi áruházzá, cipőbolttá degradálta a Rákosi– Kádár-rendszer, pfúj. Az éppen százesztendős irodalmi kegyhelyet tehát renováltatta, egy magánvállalkozás találkozott a közpénzzel, mindig nagy szerencse az ilyesmi. A felújítás olyan jól sikerült, hogy Molnár polgármester úr át is adta ünnepélyesen. Kétszer is. Vendéget azonban nem fogad, mert valami számítási hibákat fedeztek fel a költségek körül a szimatolók, jó 16 millió forint hibádzik az egyenlegnél. Már az ügyészségen van az ügy. Ott is jó kávét főznek, éjszakára szintén ott lehet maradni, a társasághoz egyre több fővárosi ismerős tartozik.