Testnevelés – gerincerősítés

A blődség zökkenőmentes elfogadtatásához a népesség elpuhításán keresztül vezet az út. Ezért kell olyan állapotba kergetni a felnövekvő generációkat, mint az Odüsszeiában a lótuszevőket. Nem kell osztályozás, szükségtelen a felvételi vizsga bárhová, és nem kell több testnevelés se tanórán, se azon kívül. Nehogy sikerélményt szerezhessen, s tudjon nemet mondani a globális tőkeérdek-nyomulásra a jövendő társadalma

Épeszű ember nem vitathatja, hogy a mindennapos iskolai testnevelés csak üdvözlendő lehet. Mégis felerősödtek azok a hangok médián innen és túl, amelyek féltik a legifjabb generációkat a megpróbáltatástól, a túl nagy igénybevételtől. Az is divatba jött, hogy kissé álszenten a tornatermek vagy a tanárok hiányától óvják az iskolákat. Annyi jó szándékú aggodalom búg innen is, onnan is, hogy az lehet a benyomásunk: talán bizony a mindenféle testi erőkifejtéstől való kímélet, tartózkodás szolgálná a nebulók, tanerők és iskolák érdekeit leginkább. A Fidesz-frakció mindenesetre hajlott a rossz szóra és átmenetileg engedett a negyvennyolcból: most még nem kíván döntést hozni a heti öt testnevelésóra jövő évi bevezetéséről. Holott az egész farizeus kórust mintha csak Eric Berne világhírű pszichológus Emberi játszmák című kötetéből ollózták volna ki. Az egyik típusjáték az igen, de nevet kapta. A pozitív szereplő különböző megoldásokat kínál, míg a másik fél mindenre egy igen, de kezdetű mondattal áll elő. Az a szándéka, hogy az újabb és újabb akadályok felturbózásával meggyőzze a másikat: nem lehet semmit megvalósítani, bármit javasol. Nem biztos tehát, hogy bölcs dolog volt engedni a huhogásoknak és elhalasztani a döntést arról: 2011 szeptemberétől bevezetik felmenő rendszerben a mindennapos iskolai testnevelést. A kabinet letette a garast a sport és a testnevelés elsődleges szerepe, kiemelt támogatása mellett, így a tologatásnak rossz az akusztikája. Máris teli a balmédia kárörvendéssel, hogy a kormány úgymond kihátrált a nagy garral bejelentett iskolai fejlesztés elől. Tudjuk, hogy a szakmai egyeztetések miatt halasztották el a véglegesítést, de akkor is kikezdhető a bizonytalankodás.
Hamar Pál, a Semmelweis Egyetem tanszékvezető docense lapunknak nemrég kifejtette: nem állja meg a helyét, hogy kevés volna a testnevelő tanár, hiszen évente hatszázan kerülnek ki a felsőoktatásból, akik diplomájuk szerint taníthatják a tárgyat. Ha a pályaelhagyásra kényszerített kollégákat sikerül visszacsábítani, javulhat a helyzet. A létesítmények elégtelen száma sem megoldhatatlan gond.
Érthető persze, hogy az Országgyűlés nem akarja lehetetlen feladat elé állítani azokat az intézményeket, ahol még személyi és anyagi nehézségeket okozna a heti öt óra. Ám mi akadálya lehet annak, hogy a nyugaton már elterjedt outdoor, vagyis kinti testnevelésórákkal tantervileg is birtokba vegyék a legifjabbak a parkokat, uszodákat, folyópartokat, csendesebb, jobb levegőjű közterületeket? Ne feledjük: ahol a feltételek adottak, a törvényjavaslat elnapolása egyáltalán nem zárja ki, hogy a jövő tanévtől akár mind a nyolc osztályban hetente öt testnevelésórát tartsanak. Így a fenti lehetőségek adottak a ma még szerényebb anyagi feltételekkel működő iskolák számára is. Fontos, hogy a kormányzat ne engedjen a játékos testmozgást háttérbe szorítani akaró erőknek. Ne az legyen a menetrend, hogy a szakmai egyeztetéseket addig húzzák, míg feledés borítja a kezdeményezést. Ne lehessen igazuk azoknak, akik már most múlt időbe teszik a terveket és teli szájjal röhögnek a „pálforduláson”. Ha a pedagógusszervezetekkel lefolytatják az egyeztetést, egyáltalán nem zárható ki, hogy éppúgy jövő szeptembertől vezessék be a mindennapos tornaórát, mint azt eredetileg tervezték. Nem kell bonyolultabbnak beállítani egy kérdést, mint amilyen. Hogy többet kell áldozni rá? Igen, de végre olyasmire lehetne költeni, ami vitán felül megtérül – egészségben, de pénzben is. Figyelnie kell azonban arra is az új kormányzatnak, hogy van egy sznob pedagóguslobbi, amelynek a testnevelés, játékos sport nem elég egzakt tantárgy és nem szívesen ismeri el az egyenjogúságát. Azt a következtetést vonja le a kiemelt óraszámból, hogy a testnevelésnek nagyobb a megbecsültsége, mint saját területének, s ezt nem nézi jó szemmel. Nem szabad, hogy tudálékos szakbarbárok megtorpedózhassák a korszerű célkitűzéseket. Tudományos felmérések bizonyítják: a sporttevékenység után az agy oxigénellátása sokkal jobb, így a tanulók is kiemelkedő szellemi teljesítményre képesek.
Az MSZP választási programjaiban is szerepelt a mindennapos testnevelés bevezetése. Csak aztán menetrendszerűen megbicsaklott a szándék hatalomba kerülve. Ebben sem szabad követnie az új kabinetnek rossz emlékű elődjét. Építkezés helyett mindig leépítés jött az álbaloldali kurzus alatt. Magyar Bálinték, Hiller Istvánék reformok ürügyén az egész oktatást le akarták rohasztani – s ebben kiemelten megtámadott elem volt a testnevelés. Kinek használt, és miért volt a pusztításra szükség? A válasz kézenfekvő: azért kellett az oktatást lerobbantani, hogy a tartását vesztett nemzettel sok mindent meg lehessen tenni. Amilyen az ifjúság, olyan lesz a jövő társadalma. Az IMF-típusú neoliberális műhelyekkel közös mániájuk, hogy bebizonyítsák: megszorítás nélkül nem lehet semmit sem elérni. Hogy lássuk be: egyedül, külső segítség híján nem jutunk semmire. Mert kicsik, önállótlanok és tehetségtelenek vagyunk. Jöjjünk rá: nem alkalmas termelésre az ország, a nemzet, csak egyfajta ázsiai típusú rabszolgamunkára.
Tűzön-vízen, vétlen lakosságon keresztül pampásítani, pusztásítani akarták a magyar földet. Jó sok felhasználható terület legyen az országban, amelyeken arra érdemes kiválasztottak annyit építkezhetnek, amennyire kedvük van. Ezen megy a nagy szkanderozás. A rendszeres, fegyelmezett ifjúság, amelynek hite, tartása van – ez a fő rémképük. Emiatt iktatták ki az osztályozást és tettek meg mindent a sport és testnevelés ellehetetlenítéséért. A nacionalistának címkézett egészséges nemzeti önbizalom megszüntetése mindent felülíró céllá vált számukra. Ha a lakosság akaratlanítása, megtörése már sikeresen végbement volna, az IMF-tárgyalások körüli pánikkeltések is termékeny talajra hullottak volna. Belátták volna az emberek, hogy nincsen értelme az „okoskodásnak”, mert a valutaalapnak nem szokás ellentmondani. A blődség zökkenőmentes elfogadtatásához a népesség elpuhításán keresztül vezet az út. Ezért kell olyan állapotba kergetni a felnövekvő generációkat, mint az Odüsszeiában a lótuszevőket. Nem kell osztályozás, szükségtelen a felvételi vizsga bárhová, és nem kell több testnevelés se tanórán, se azon kívül. Nehogy sikerélményt szerezhessen, s tudjon nemet mondani a globális tőkeérdek-nyomulásra a jövendő társadalma. A végén még önbizalmat szerezve bele akarna szólni, mi történjen vele a nagypolitikában. Nem lehetne beadagolni, hogy fogadjuk el szervilisen, amit csak a fényességes nemzetközi szervezetek és földi-hazai kiszolgáló személyzetük jónak látnak. Mintha Nemecsekéknek nemcsak az üveggolyókat kellene átadniuk, de muszáj lenne szótlanul tűrniük, hogy lehülyézik őket, és még hálálkodniuk is kellene, hogy beérik ennyivel a vörösingesek, és nem verik meg őket.
Ennek a felfelé nyaló, lefelé taposó pártállami világnak vethet véget az új kormány. A gerincerősítő stratégiának viszont fontos része az iskolai testmozgás jogaiba való visszahelyezése. Klebelsberg Kunónak, az első világháború utáni újjáépítés korszakalkotó kultuszminiszterének, a testnevelési főiskola megalapítójának szellemében. Akkor Trianon után kellett erőtartalékait mozgósítania a nemzetnek. Most egy sunyi és alattomos korszak után kell talpra állnunk. Soha nem volt nagyobb szükség a testnevelés által közvetített klasszikus görög embereszményre, amely a lélek, a szellem és a test harmóniáját valósítja meg.