Tehén legel, pásztor gubbaszt, pilled az alkonyati fény. A vigántpetendi kanyar után felbukkan a szénaboglyákkal sormintázott völgy. Odabent pisszenő pesti zakatolás, kint tücsökzene. Szinte befogadhatatlan, tömény idill.
Kétfelől a legszebb legurulni: a dél-bakonyi fennsíkon át, Ajka felől vagy a petendi szerpentinen: a kapolcsi medence már a puszta látványával rabul ejt. Öt falu bújik meg itt egymás mellett, máskor végtelen csendben: Kapolcs, Öcs, Pula, Taliándörögd és Vigántpetend. Monostorapáti és Nagyvázsony – a két völgytornác – feljebb, kijjebb esik. Ha a Káli-medence Provence, a Tapolcai-medence Toscana, akkor az Eger-patak völgye egyszerre Alacsony-Kárpátok és Belső-Erdély, malomkerekein csücsül esténként a genius loci.
Völgyüzemmód: on. Persze dehogy megy gombnyomásra. A Művészetek Völgyébe hiába esik be csak úgy az ember. Nem értjük például a hét végére felduzzadó tömeget, azokat, akik végighaknizzák a kézművessorokat, aztán elvesznek a puliszka-dödölle-rablóhús háromszögben, majd mint valami falusi búcsúból, degeszre tömve távoznak. A völgyben rítusa van a megérkezésnek. Valójában mindennek. Alá kell szállni fűszálak és csigák közé, árokparton elheverni, szénaboglyán házi rétest majszolni, egy pohár bor mellett elidőzni a jelennel. Addig nem látszik az egészből semmi.
n
A fesztivál fővédnöke a közönség, főszereplője maga a terroir. A hét falu. A dűlők. Az árokpart. A tücsökhad és a csillagfény. Úgy vonul át egy-egy zivatar, egy-egy szélvihar a tarlón, mint a sóhajtás.
Lekvár homoktövisből, hecsedliből, bodzavirágból, medvehagymából, rumos meggyből, sajtorgia, mesébe illő rétesfelhozatal, szóval csábítás a köbön, már ami a fesztivál gasztronómiai kínálatát illet. Slow food, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Az ember kenyérlángos-befogadási képessége nem reprezentatív felmérésünk szerint két darab/fő/nap, ehhez képest erős a túlkínálat, akinek viszont nem fáj a lenyelhetőhöz képest átlag másfélszeres ár, a völgyben szédülésig eheti magát.
Mindenről a prímás tehet, fakad ki a lányból egy éjjel a völgy abszolút origójává lett Kobuci folkkocsmában. Szemét törölgeti, elbújna a könnyeivel legszívesebben, de nem lehet. Maradni kell. Éjszakáról éjszakára a magyar népzene legjava telepszik a padok közé, húzzák a gyimesit, a kalotaszegit, a mezőségit. Lelkek mosdanak meg benne. A prímások a szomorúság béresei, mondja még a lány, és igen, a búbánat a végén elmosolyogja magát. Pál István Szalonna bandája olyat kanyarít péntek este az asztalok között, hogy arra, amíg él, emlékezni fog a folkbarát kocsmaközönség. A hegedű, a cimbalom már-már sistereg, Líber Endrével, a hazai népzenei élet táltosával, producerrel és kiadóval egy szilágysági eperfahordós szilva mellett meg is egyezünk abban, hogy a kultúra így születik. Sisteregve, kirobbanó örömmel, önmagától. A jó levegőn hamar belobban a tűz.
– A Jóisten áldja meg a Jóistent! – szúrja kocsmakoncertje végére az idei völgy egyik kedvence, Ferenczi Gyuri. Ha ő nem, akkor ki?
Gyuri amúgy el is tud csendesedni. Most, hogy Gryllus Dániel újrahangszerelt Pál apostolát adják elő a kapolcsi katolikus templomban, szinte csak suttognak a hangszerek. Gryllus Dani kultúrprófétaként mesél az apostolról, zenéje felvillanásszerű, mélyen lüktető. A nagyrészt Sumonyi Zoltán verseire írt meditatív, keleti hangzásvilágú dalok egyszerre ősiek és maiak, az ősegyházból Pál most átül közénk a padba, nekünk terít meg, minket térít meg. Az utolsó előtti dal az apostol testamentuma, a végrendelkezést énekelve Gryllus Dani szemébe könny gyűl. Még a rackák is megszelídülnek.
Éjjelente hét éve beköszönünk János bácsihoz, ő vigyázza elemlámpájával a faluházat. Hetyke bajszú, huncut tekintetű kapolcsi bányász, ’37-ben született, harmincöt évet töltött kétszáz méter mélyen, a föld alatt, Padragkúton. A maradék időben vetett, aratott és gyermekeket nevelt. Hallgatjuk a Táncsics tárna és az egykor pisztrángos kapolcsi patak legendáriumát. És János bácsi élő történelemkönyve mellett úgy repül az idő, hogy a nap is felkel, mire kezet szorítunk.
Kora reggel, amikor Kapolcs olyan csendes, hogy a patakcsobogás alatt még a Séd-patak mentén kúszó csigák neszeit is könnyedén kifüleli az ember, talán akkor látszanak a legjobban. Azok a Sanyi, Tóni, Pista bácsik, Mari, Erzsi és Vali nénik, akik a fesztivál nyüzsgése alatt is szerényen morzsolgatják a hétköznapokat. Tejért mennek, tyúkokat etetnek, kapálnak, mintha nem is a veteményük tövében hömpölyögne a kapolcsi forgatag. – Ha meg nem sértem, fogadja el! – lép oda a háza előtt tolókocsiban ücsörgő bácsihoz egy kis csomaggal a lány valamelyik reggel. A bácsi biccent, elfogadja. Nyújts kezet, szólíts meg, kapcsolódj! Erről is szól a völgy. Kapolcs hajnalban mutatja meg a valódi arcát.
Gyerekek. Anyák és apák, hátukon gyerekülés, nyomukban a nagyobbik totyog. Így veszik be a völgyet, egymásba kapaszkodva. A két évvel ezelőtti utolsó Művészetek Völgye polgárai már családosként is itt vannak. Más az összkép, mondogatjuk egymásnak. Az öntudatos hagyományőrzőtől a magasértelmiségin át a városi hibridekig mindenből akad – a völgynek mégis gyerekarca van.
Találkozások. Lépten-nyomon, „véletlen”. Egymásba akadunk sorsszerűen; félszó elég, ott folytatjuk, ahol két-három éve abbahagytuk. Úgy kavarognak a kapolcsi korzón a völgypolgárok, mint a szélnek eresztett üveggolyók.
Nemcsak szerelmek születnek itt. Dzsesszzenészek és prímások, dokurendezők és színészek, versek és dalok, hangszerek, kezek, életművek találnak egymásra évtizedes potenciállal.
Galkó Balázs naphosszat portyázik egy hátára erősített vendégkönyvvel, rója a kapolcsi utcákat, mint valami szendvicsember, Palya Bea transztáncol, álmokat fejt, Szőke András osztályfőnöki órákat tart már csak a miheztartás végett, ugye, Hobo a program szerint rendszeresen, halaszthatatlanul és önként lelepleződik a völgy valamely pontján, valamely időpontokban, és mindez teljesen normális, mint ahogy az is, hogy a pantomimművész ezüstre festett arccal jár-kel, kereket cserél, ebédel, két völgylakó pedig órákig ül a malomszigeti hídon, hogy némi apróért bárki helyett üvöltsön egy jóleső zsigerit.
Tojáséjben telihold. A kapolcsi katolikus templomban most már a Muzsikás játszik, tömött padsorok. Szappanbuboréknyi béke. Nesztelenül gubbasztunk egymáshoz simulva, magunkba ereszkedve. Kérdezzük egymást aztán, melyik volt a völgy legszebb pillanata, s mi, akik Éri Péterék valamelyik meditációs koncertjén ott voltunk, egyként vágjuk rá: az a végszó, a csend. Hosszan hallgattak a hangszerek. Percekig nem volt mit mondani.
Völgycsömör. Eljön az is. Az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy befogadásra képtelen, s mint valami csónak, a saját színültig teltségén ring. Böjtre fogja olyankor magát, és megkísérli a lehetetlent; keres egy zugot, ahová néhány órára elvonulhat. Babzsákokon, udvarok mélyén, patak partján rakosgatja az egész évre szóló mozaikokat.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
