A nihil nemzedéke

Olvasom a lapokban, hallom a rádió híreiben: az Európai Unió majd minden országában, különböző mértékben és arányban jelen van egy új, úgynevezett elveszett nemzedék. Szociológia értelemben arról a 16 és 24 év közötti életkorú, nagyobb arányban férfi, jellemzően városi lakosságról van szó, amelyik nem jár iskolába, nem végez semmiféle munkát, nincs normális (nak nevezhető) állandó lakóhelye – még lakcíme, társadalmi és társas kapcsolata sem –, nem fizet adót, nincs társadalombiztosítása; segélyekből, esetleg valami családi távtámogatásból, koldulásból és törvényen kívüli „jövedelmekből” tartja fenn magát. A különböző uniós tagállamokban, nagyvárosokban felmérhető és becsülhető létszámuk függ az adott ország általános életszínvonalától, kulturális és jogi hagyományaitól, valamint klimatikus viszonyaitól – a 2,5 milliós Rómában százezer, az 1,6 milliós Barcelonában 70-100 ezer, a 3,4 milliós Berlinben és az 1,6 milliós Stockholmban csak pár tízezerre tehető a számuk –, összesítve az adatokat 5-10 milliós tömeget alkotnak Európában. E statisztikához keleten még hozzájön a városi és falusi cigány (és szegény) lakosság nem csekély hányada, pontos lélekszámukat diszkréten elfedi az „antidiszkrimináció”. Hatalmas, közepes tagországnyi tömeget alkot tehát az „elveszett európaiak” társadalma – én e szó helyett, a történelemi és irodalmi foglaltsága miatt, inkább a nihilt használom.
Arról nem tudok, hogy készült-e valamilyen hazai felmérés a 16 és 24 év közötti, nihilbe süllyedt fiatal emberekről, de aligha tévedek, hogy az európai átlag fölötti számban reprezentálják hazánkat. Állástalansági rátánk és a kereseti-megélhetési arányaink sokkal rosszabbak az uniós átlagnál, ehhez jön még a magyar lakosság egészségi és demográfiai állapota, a járulékfizetők és a gondoskodásra szorulók torz aránya. Így a felnőttkor küszöbére érkező fiatal azt mondja: köszönöm szépen, én ebből a jövőből nem kérek, inkább nem dolgozom semmit, annyival is kevesebb kárt, energiaveszteséget és környezetszennyezést okozok.
Nem erről beszélünk persze, amikor a nihil nemzedékéről beszélünk. A lustaság, a teljesítmény nélküli megélhetés és a jóra való restség nem új dolog a történelemben, viszont ma az egyéni szabadságjogokat a politika kiterjesztette olyan – gazdasági, egzisztenciális – területekre is, ahol a teljesítésük csak a mások munkájából, igyekezetéből, adójából lehetséges, ez az oktalan és céltalan rendszer szüli meg és termeli újra a haszonélvezőit.
A szóban forgó nemzedék nagyobb része a kontinensen kívülről érkezett, gyökértelen bevándorlók ivadéka vagy a kelet–nyugati, dél–északi irányú belső migrációhoz köthető fiatal. Mint például a romániai (és magyar) cigányok, akik az itthoni szociális körülményeiket cserélik jobbra Olaszországban vagy Svédországban. A jómódú államok végtelenül toleráns szisztémája – és az adófizetőik hétszer hét rétegű bőre – lehetővé is teszi számukra, aztán ha mégis kitelik a hosszú, fizetett ottani vakáció, akkor „nyári kalandként élik meg a hazatoloncolást a romániai romák, akik fejenként 300 eurós, gyerek után 100-100 eurós segéllyel, különgéppel, a francia állam költségén érkeztek haza Romániába” – olvasom a Népszabadság riportjában. A bukaresti repülőtéren „egy tíz év körüli, gömbölyded fiú, tökéletes franciasággal rikkantja: Hogyne mennénk vissza! Vakációzni küldtek haza, még pénzt is adtak hozzá, minek jönnénk haza? Mit csináljunk itthon? Lopjunk?”
Nos, ez az „elveszett európaiak” egyik jelszava, egyben a filozófiája. Minek is otthon maradni, iskolába járni, netán dolgozni, ha nem muszáj? Ha így is meg lehet élni.