Az integráció rögös útjai

Meghökkentően eltérő válaszokat adnak a szociológusok arra az egyszerű kérdésre, hogy a cigány fiatalok közül hányan végzik el az általános iskolát a mai Magyarországon. Egyik 85, másik csupán 44 százalékban állapítja meg az arányt. Persze az oktatási intézmények a statisztikáikban nem tesznek különbséget cigány és nem cigány tanulóik közt, tehát mindkét adat csak becsült, így akár igaz is lehet. Ugyanakkor egyöntetűen és határozottan állítják, hogy az általános iskolát végzett teljes népesség egyharmada funkcionális analfabéta. Ha igaz, az is feltehető, hogy az írást-olvasást alkalmazni képtelen felnőttek elképesztően nagy tömege nem a kiváltságosok szűk felső rétegéből, nem is a középosztályból, hanem a társadalom mélyszegénységben tengődő alsó egyharmadából kerül ki, ahová a cigányság túlnyomó többsége is tartozik.
A családok szociális helyzete és az iskolázottság szorosan összefügg egymással, és eldönti az utódok jövőjét. Jelenleg az általános iskolás tanulók 29 százaléka olyan családokban nő fel, amelyekben egyetlen kereső sincs. A bennük uralkodó légkör eleve tönkreteszi a gyerekeket, nekik tehát a legjobb iskolákra és a legkiválóbb pedagógusokra lenne szükségük. Csakhogy éppen azokban a térségekben, ahol a hátrányok halmozódnak, szégyenletesen rossz oktatási-nevelési feltételekkel találkoztak a kutatók egy néhány éve végzett vizsgálat során. De találkoztak mással is: a szülők részéről bénító közönnyel, apátiával, olykor primitív agresszióval az iskolával és a pedagógusokkal szemben. Egyáltalán nem hiszik, hogy saját életükön és leszármazottaik sorsán bármit változtathat a közoktatásban megszerezhető tudás. Ezért azzal sem törődnek, hogy gyerekeik eljárnak-e az iskolába vagy nem; sokan legszívesebben kivennék őket az intézményes oktatásból.
Megérthető tehát a társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár vívódása. „Az foglalkoztat, hogyan lesz nekik egészségük, hogyan lehetnének pénzkeresők, munkavállalók, az új vagy még létre sem jött roma középosztály tagjai” – mondta Balog Zoltán egy, a Magyar Nemzet által készített interjúban. Úgy semmiképp sem, ahogyan azt több politikus, köztük Gyurcsány Ferenc is javasolta, miszerint a cigány gyerekeket „ki kell emelni” családjukból, megszokott környezetükből. Ellenkezőleg: a személyiség természetes önállósulásáig a saját, a számukra melegséget és biztonságot nyújtó közegükben kell tartani őket, csakúgy mint minden gyereket. Tovább azonban nem. Előbb-utóbb el kellene indulniuk a társadalmi mobilitás és beilleszkedés útján. Sajnos nem ez történik, és nem kizárólag a szükséges támogatások (kollégiumi elhelyezés, ösztöndíj stb.) hiányosságai miatt. Sok fiatal meg sem kísérli a továbbtanulást, a felfelé merészkedők közül többen pedig a szakképzésben morzsolódnak le. Száz cigány fiatalból csupán tizenegy végez el valamilyen középiskolát és csak egy szerez főiskolai vagy egyetemi diplomát. Ám a szakképesítés sem biztosíték arra, hogy sikerül megtapadniuk a munka világában. Az elszenvedett kudarcban nyilván szerepet játszik a tömeges munkanélküliség és a cigányokat sújtó előítélet. Súlyos okok, de éppen ilyen súllyal esik latba a következmény, nevezetesen, hogy ők egy életre ábrándulnak ki a tanulás és a munka értelméből. Hazamenekülnek, társaikkal együtt szüleik életmódját folytatják és bővítetten örökítik tovább.
Mindeddig a politika úgy válaszolt a számára megoldhatatlan, gyakran önmaga által előállított társadalmi problémákra, hogy először részekre szedte, majd kiutalta egy-egy szakmai ágazatnak, az oktatásügynek, a munkaügynek, a szociálpolitikának, a rendvédelemnek, az igazságszolgáltatásnak. Felelősség áthárítására és bűnbakképzésre ez bőven elég, de tüneti kezelésre is kevés, megoldásra pedig teljességgel alkalmatlan módszer. „Ha viszont összekötjük a lakhatási körülmények javítását a munkához juttatással, és közben a gyermek iskoláztatásához is segítséget nyújtunk, azzal már valóságos esélyt adunk” – véli Balog Zoltán. A feladat komplex megközelítése valóban új szemléletet tükröz, ám csak akkor ér célba, ha a cigányság is akarja a változást. Ma ugyanis mozdíthatatlannak látszik a társadalom perifériájára szorult cigány és nem cigány emberek több milliós rétege, beleragadt saját nyomorúságába, jövőképe az egyik segélyosztástól a következőig terjed. Nemcsak körülményein, hanem értékrendjén, motivációján is változtatni kellene.
Több intézkedés mellett olyan felnőttképzésre is szükség lenne, amely belülről indít el átalakulást. Egyszerre kínál vonzó értékrendet, gyakorlatias ismereteket és használható szaktudást. Természetesen nem lehet egy teljes népcsoportot iskolapadba ültetni, de a környezetük átlagánál igényesebb, tehetségesebb, többre törekvő cigány és nem cigány fiatalokat, illetve középkorú férfiakat, nőket igen. Őket kellene megtalálni és a képzésbe bevonni. A kívánatos felnőttképzési forma egyéni karriereket is elindíthat ugyan, ám nem ez az elsődleges célja, hanem az, hogy a növendékek hazatérjenek, és az otthoni változások kovászai legyenek. Van ilyen iskola? Igen, immár több mint másfél évszázada hatékonyan működik. Sőt, valóságos csodát tett, hiszen gyökeresen átalakította egy ország életét, meghatározta jövőjét, pedig mélyebbről már nem is indulhatott volna.
A XIX. század közepén a háborúkban tönkrevert, megcsonkított, megalázott, koldusszegény, identitásában meggyengült Dániában kelt életre és indult hódító útjára a népfőiskolai mozgalom, amely néhány évtized lefogása alatt az országot erőssé, polgárait tehetőssé és büszke dánokká tette. A főként paraszt fiataloknak szánt intézményt a megálmodója, Grundtvig evangélikus püspök az élet iskolájának nevezte, és három szilárd oszlopra építette. Elsőként a keresztény hitéletre, amelynek révén a legelesettebbek is elhitték, hogy ők Isten gyermekei; amely olyan transzcendentális magaslatra vitte fel őket, ahonnan elfogulatlanul vehették szemügyre saját sorsukat és felismerhették küldetésüket. Másodszor a dán patriotizmusra, hogy tudják az ifjak, ők egy nagy, dicső múltú közösséghez tartoznak, hogy megtanulják: az összetartozás kötelességet ró minden egyénre, ám támasza is egyben. Harmadszor, de nem utolsósorban megélhetést biztosító szakismeretet tanítottak a népfőiskolák. Új paraszti munkakultúrát honosítottak meg, a belterjes állattartást és a tej minőségi feldolgozását; a könnyen szállítható termék, a különleges dán sajt pedig csakhamar ellepte Európa piacait, amely Dániát „a gazdag parasztok országává” tette.
Hazánkban a mozgalom Trianon után eresztett gyökeret, érthetően a nemzeti tragédiát követően, hiszen ekkor hasonlított legjobban Magyarország az évszázaddal korábbi Dániához. Lelki sebeket is gyógyítani kellett, és erre legalkalmasabbnak bizonyult a dán típusú népfőiskola a maga három pillérével. A leghíresebb hazai népfőiskola a sárospataki volt, és az egyetlen, amelyet felsőfokú intézmény, a református kollégium vett szárnyai alá. A környező falvak papjai és tanítói küldték az érdeklődő és tehetséges fiatalokat, nemcsak fiúkat, hanem már lányokat is. Sok ígéretes politikusi, tudományos, művészi pálya indult ki a népfőiskolákból, ám Balázsi Károly főiskolai tanár, a téma jeles kutatója és a sárospataki népfőiskola egyik újraélesztője a történelmi párhuzamból éppen azt emeli ki, amely a mai népfőiskoláknak is a legfontosabb funkciója lenne. Azt, hogy a hallgatók visszatértek falujukba, és példát adva a település életét érzékelhetően átformálták. Megszépült a portájuk, egészségesebbé vált családjuk életmódja, korszerűbb gazdálkodásba fogtak, különböző fórumokon véleményt nyilvánítottak, részt vettek a helyi közösségek életében, csakhamar vezető pozíciókat foglaltak el, és új irányt vett a faluközösség értékrendje. Nos, hasonló funkciót tölthetne be a cigányság körében is a népfőiskola, mégpedig az eredeti grundtvigi hármas eszmeiség – hit, haza, szakismeret – alapján.
Van-e realitása? Úgy véljük, igen. Ismert a cigányság misztikum iránti fogékonysága, amely megalapozhatja valamely keresztény/keresztyén közösséghez való tartozásukat. Hatása látványos: elég elmenni a hazai romák és külföldi rokonaik éves nagy találkozójára, a csatkai búcsúba. Ott az önfeledt szórakozás mellett közvetlenül tapasztalhatjuk a hitélet felemelő, átszellemítő, erkölcsnemesítő hatását. Hasonlóképpen van alapja a cigányság körében is a hazához fűződő pozitív érzelmeknek, hiszen többségük kettős identitásúnak, cigánynak és magyarnak egyszerre vallja magát. Integrációjukat erősíti az a kutatással is alátámasztott különleges tapasztalat, miszerint a kettős identitású romák egészségesebbek, mint a csak cigány társaik. A harmadik követelmény, a megélhetést biztosító szakismeret mibenlétére természetesen nincs kész recept; függ helytől, körülménytől, lehetőségtől. De nélkülözhetetlen.
Komoly erők határozták el a hagyományos népfőiskolai mozgalom felélesztését, intézményesítését és hálózattá szervezését. Reméljük, hogy az új népfőiskolák a régiek esélyteremtő küldetéséhez méltóan nem feledkeznek meg a társadalom legrászorultabb rétegéről, a cigányságról sem.

A szerző nyugalmazott pedagógus