Az 1956-os forradalom 16 pontja így kezdődött:
Vonják ki a szovjet csapatokat! (Ruszkik, haza!)
Százaknak kellett bitón végezniük, tízezrekre várt börtön, kétszázezren hagyták el a hazát, mire ez – harmincöt esztendővel később! – végre megvalósulhatott. 1991-ben e napon, június 19-én hagyta el Magyarországot az utolsó megszálló katona. Sokat késtek. Negyvennégy őszén jöttek győztes megszállóként. Pár évig „hivatalosan” maradtak, utána meg „csak úgy”, az erősebb jogán. „Ideiglenesen.” Nyitányként hatalomba ültették a Moszkvában előnevelt magyar elvtársaikat, majd ’56 véres ősze után visszasegítették őket ugyanoda.
Egy évvel a szabadságharc leverése után, mikor még javában tartott a megtorlás, Hruscsov pártfőtitkár közölte, ők végeztek, hazamennek, Kádár azonban kérlelte: Maradjanak csak, Nyikita Szergejevics, elférnek minálunk!
Kádár komfortérzetéhez hozzátartoztak az orosz szuronyok – újabb évtizedekre eladta a hazát.
Ott voltam azon az emlékezetes júniusi délutánon a záhonyi Tisza-hídnál. Százan-százötvenen lehettünk összesen, beleértve hivatalosságot, sajtót, helybelieket. (Sose fogom megérteni, miért ilyen kevesen.) Viktor Silov altábornagy a legemlékezetesebb „haditettét” követte el, amikor délután három óra egy perckor, utolsó szovjet katonaként, elhagyta Magyarországot. Június tizenkilencedike 2001 óta nemzeti emléknap. Ez fontos, ha másért nem, a jövő generáció megvilágosodásáért. Váljon vérükké, jusson el a szívükig, mit jelent a magyar embernek ez a nap. Máraival szólva „ők, akik örökségbe kapták – : ilyen nagy dolog a Szabadság”.
