Babgulyás és államreform

...de ne feledkezzünk meg a legfontosabbról. Az igazi polgári társadalmak hihetetlen mohósággal fogyasztják a tehetségeket. Tehetségek nélkül, váratlanul felívelő karrierek nélkül, államilag is támogatott kiemelkedések nélkül nincs, nem létezik polgári társadalom. A tehetség ugyanis nem dinasztikus úton öröklődik

A halászlé, a vörösboros marhapörkölt, a babgulyás és a lecsó ugyanolyan volt. Most is kedvesen kínálták, és mindegyik bográcsban főtt étel jóízű volt, mint az előadás közti szünetekben a beszélgetések. A kötcsei találkozók közönségét a polgári oldal hasonlóan gondolkodó, javarészt értelmiségi egyénei jelentik, akiket a hasonló politikai akarat és célok hoznak közös nevezőre. A jelenlévők már a bejáratnál adakoztak az „Istenadta tehetség” alapítványnak, amelyet Mádl Dalma, a volt köztársasági elnök felesége és Kiss-Rigó László püspök hívott létre. Az összeg egyházi iskolába járó, különösen tehetséges gyerekek képzését támogatja. A kötcsei tanácskozás résztvevőinek nem luxusétteremből hozatták az ennivalót, hanem maguk főzték az egyszerű ételeket, és mélyen a zsebükbe nyúltak az adakozásnál. Ez nem söjtöri lakoma volt, amelynek résztvevői szintén mélyen zsebbe nyúltak, de az adófizetőkébe. Akik Kötcsén voltak, tudták, mi a kötelességük a gyerekekkel, a szegényebbekkel szemben: kétmillió-négyszázezer forint gyűlt össze az iskolások tehetségének kibontakoztatására.
A miniszterelnökhöz ez a társaság pontosan úgy viszonyult, mint régebben, amikor pártelnök volt. Nem változott a tónus, sem az övé, sem azoké, akik kérdéseiket föltették. (Kötcsén soha senkinek sem kellett elmagyarázni, sem bebizonyítani, hogy nem egy „diktátor” szállt alá a politika magasából.) A kormányfőn kívül előadókként korábban vezető értelmiségieket és politikusokat hallhattunk, most pedig minisztereket és államtitkárt. A hangütésben, a problémafelvetésekben igazán nagy változást nem éreztünk, és talán éppen ez egy polgári közösség lényege: hogy a hatalomra kerülés nem a stílusban, hanem csak a munkamegosztásban jelent változást. Végül is ezt akartuk: hogy hivatalba kerüljenek, az ország irányításában vegyenek részt azok, akik érvényre juttatják a nemzet érdekeit. S amit mi képviseltünk munkánkban és eszményeinkben (függetlenül attól, hogy ki van hatalmon!), az most kormányszinten megvalósulhasson. A józanság arra int, hogy bekalkuláljuk: az új hierarchiában is lesznek személyek, akiket bizony meg fog változtatni a rang és a cím, s akik támadás alá veszik még a polgári sajtót is (amelyik nyolc éven át tartotta a lelket a jobboldali szavazókban), ha kritikai álláspontot képvisel egy-egy közéleti kérdésben. Ez azonban nem fog minket elbátortalanítani.
Itt, Kötcsén mindebből a gyanakvásból semmit sem éreztünk, s már ezért is érdemes volt elmenni. Jó volt azt tapasztalni, hogy akik hatalomra kerültek, nem változtak meg, stílusuk, problémafelvetéseik, de még humoruk is a régi volt. S jó volt hallani, hogy többen is osztják a véleményt: „ne merevedjünk bele a kormányzásba” (Orbán Viktor, Balog Zoltán).
A győzelem fölötti örvendezés, ami a májusi kötcsei találkozón még erősen érzékelhető volt, ma átadta a helyét a feladatok elemzésének, a beszámolóknak, mit tettek eddig, és mit kívánnak tenni azok, akik nem egyszerűen tárcát, hanem megbízatást és felhatalmazást kaptak. Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi, Fazekas Sándor vidékfejlesztési, Fellegi Tamás nemzeti fejlesztési, Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter és Jankovics Marcell, az NKA új elnöke voltak a felkért előadók. Navracsics Tibor egy új típusú államról beszélt, mivel „jó állam a közgondolkodás szerint nincsen, csak rossz”, s ezen a véleményen csak olyan átalakításokkal lehet változtatni, amelyek meggyőzik az embereket arról, hogy az állam valóban értük van. Át kell fogalmazni a jogszabályokat is, hogy azok mindenki számára érthetők legyenek. „Az állam egy politikai közösség eszköze, és legfőbb feladata, hogy biztosítsa a közjót” – hallottuk az új minisztertől. A jelenlegi alkotmányban a közjó mint fő feladat nincs rögzítve, s ez is alátámasztja az új alkotmány létrehozásának fontosságát. Fazekas Sándor a magyar vidékben rejlő lehetőségekről beszélt, „a magyar vidék nélkül nincs magyar jövendő”, Fellegi Tamás pedig egy új vagyongazdálkodási koncepciót ismertetett, amelynek lényege az, hogy ne lehessen széthordani az állami vagyont, amelyet inkább gyarapítani kell. Erős államról és közösségépítő intézkedésekről hallottunk, melyeknél az első lépések az MSZP–SZDSZ-kormány által megszüntetett szárnyvonalak visszaállítása és a bezáratott kis iskolák megnyitása. Réthelyi Miklósnak rendkívül nagy területet kellett átfognia, a kultúrától az egészségügyig, Jankovics Marcell pedig a Nemzeti Kulturális Alap kollégiumainak munkájáról, az új elképzelésekről beszélt. Minden előadás után kérdések és további vélemények, javaslatok hangzottak el.
„A baloldali utópiák korszaka lejárt”, talán ez lehetne Orbán Viktor előadásának mottója. Szembenézésre szólította fel a polgári közönséget: tudomásul kell vennünk, hogy a baloldal politikai és társadalmi utópiája mögött volt társadalmi támogatás, ezért győzhettek a választásokon háromszor. Ez az utópia foszlott szét az utóbbi években, „megfeneklett a valóság zátonyán”, s ezért győzhetett a polgári oldal a választásokon.
Mindebből következik, hogy a tervezett változásoknak mindenki életében érezhetőeknek kell lenniük. A baloldali kormányzásban csalódott szavazók csak akkor fognak kitartani a Fidesz mellett, ha érezhető javulás áll be életminőségükben, lehetőségeikben. A kormányfő beszédének egyik kulcsmondata volt, hogy „a valóság politikáját kell meghirdetnünk”, mert nem lehet a baloldal utópiájával egy jobboldali utópiát szembeszegezni. Magyarán: két lábbal kell állni a földön, és a hozzánk szegődötteket nem szabad elveszíteni.
Nagyon érdekes volt a polgári közönség reakciója minderre. Elsősorban az altruizmus, a keresztényi alapú jóság, az adakozás, a szegényebbek segítése, a fizetések közti különbségek emberbaráti csökkentése, ezek a fogalmak, illetve javaslatok kerültek elő (többek közt Csókai András hozzászólásában). Mindehhez csak egyetlen megjegyzést fűznék: a felsoroltak egytől egyig a keresztény, polgári társadalom kétségtelen értékei, de ne feledkezzünk meg a legfontosabbról. Az igazi polgári társadalmak hihetetlen mohósággal fogyasztják a tehetségeket. Tehetségek nélkül, váratlanul felívelő karrierek nélkül, államilag is támogatott kiemelkedések nélkül nincs, nem létezik polgári társadalom. A tehetség ugyanis nem dinasztikus úton öröklődik. (Jelenleg nem ez a benyomásunk, például, ha körülnézünk a televízió műsorszerkesztőségeiben.) A szegényebb rétegeket nemcsak azért kell támogatni és segíteni, mert sajnáljuk őket, hanem azért is, mert egy kreativitás-központú, felemelkedésre vágyó, versenyképességét megőrizni akaró társadalom számára mindenki előtt szabadnak kell lennie az útnak a felemelkedéshez. Az érző szívű polgár könnyen sajnál, és még könnyebben lesajnál. Sose feledjük: a legszegényebb kunyhóból jöhet a legnagyobb feltaláló, és a leglepusztultabb kerület omladozó bérházából a legnagyobb író. Egy valódi polgári társadalomban bárki, bárhová születik, bármilyen körülmények közé, följuthat az ormokig. Nehezen, iszonyú erőfeszítésekkel, de följuthat. Ma ez nem így van. Az eltelt húsz év legnagyobb bűne az, hogy ma felnőhet egy jó képességű gyerek úgy, hogy észre sem veszik a tehetségét. Vagy ha észreveszik is a környezetéből, legyintenek rá: „hát azok szegények, úgysem tudják taníttatni a gyereküket”.
A legelső teendő tehát ezen a téren a sorompók felnyitása. Vagyis a tudatos tehetséggondozás, a tehetségre figyelés, a legalsóbb szinttől, a legutolsó vidéki kis iskolában is. A jótékonyság csak a második lépés – amennyiben tényleg polgárok vagyunk.