A Debreceni Sportcentrumban beszélgetünk négy egykori atlétával: Ember Ferenccel, Aradi Jánossal, Giczei Csabával és Lipcsei Irénnel, akik tanúi voltak Zsivótzky Gyula sikerének. Ez volt az első világcsúcs, amely a városban született, s az évforduló emlékezés is a Nemzet Sportolójára, aki 2007-ben hunyt el.
– Olyan régen volt, hogy nehéz visszaemlékezni – kezdi Ember Ferenc. – Gyula egy krakkói versenyről jött haza és nagyon fáradt volt. Egész délután csak ült a lelátó tövében, pihengetett. Öt vagy hat óra körül kezdődött el a kalapácsvetés, amelynek résztvevője voltam én is. Gyula már a bemelegítés során akkorát dobott, hogy majdnem kirepült a kalapácsa a stadionból. Ezt a dobást is lemérték, és tisztán emlékszem, hogy 76,31 métert mutatott az acélszalag. A negyedik sorozatban aztán jött a világcsúcs! A probléma azonban az volt, hogy a pályán csak 50 méteres acélszalag állt rendelkezésre, és a szabályok értelmében világcsúcs esetén 100 méteres kellett volna.
Többszörös 800-as futóbajnokunk, Aradi János veszi át a szót:
– Szerencsés egybeesésnek tartottuk, hogy apám volt a megyei atlétikai szövetség elnöke, ezenkívül a versenybíróság elnöke és mellesleg a Közúti Építő Vállalat főmérnöke. Ő szalajtott engem, hogy keressünk meg egy raktárost, aki majd ad egy százas szalagot. A keresés és futkározás egy óráig tartott. A részleteire pontosan nem emlékszem, arra viszont igen, hogy a DEAC hátsó pályáján – mert a futószámok a mellette lévő pályán zajlottak – lemérték a dobást, s hogy a korrektséghez kétség ne férjen, egymástól függetlenül többször is, és minden esetben 73,74-et mutatott a szalag. De hát amíg az acélszalag a Közúti Építő Vállalat egyik raktárából előkerült, besötétedett, úgyhogy addig három őr elemlámpával vagy gyertyafénynél őrizte a helyet, ahol Gyula kalapácsa földet ért.
– Attól féltek – jegyzi meg Giczei Csaba, egykori 110-es gátfutó válogatott –, hogy a sötétedéssel elvesztik a nyomot, vagy tán elinal…
– Hogyan élte át Zsivótzky Gyula azt az egy órát, amíg előkerült a százméteres szalag? – kérdezem.
– A várható eredmény „felturbózta” – mondja Ember Ferenc. – Kapott egy nyugtatóinjekciót, és a futópálya kapufájának tövében bizakodott. Végül aztán nagy ünneplés volt.
– Apám még otthon is lelkendezett – folytatja Aradi János –, és mindjárt mondta, hogy másnap a pályát be kell „szintezni”. Magyarán: meg kell állapítani, vízszintes-e. Mert ha nem, a világcsúcs nem hitelesíthető. Többször voltam apám mellett figuráns, tehát nem volt a feladat idegen nekünk. Reggel aztán kimentünk a DEAC pályájára, és apám „beszintezte”. Gyorsan ment. Több helyről is megnézte, nem lejt-e a pálya, mert ha a földet ért kalapácsnyom például 30 centivel lejjebb van a dobókör magasságánál, az már olyan, mintha „hegyről” lefelé dobta volna Zsivótzky a szert, csak kívülről ez nem látszik. Abszolút vízszintes volt a terep! Nem emlékszem arra, hogy kellett-e jelenteni a tényt, mindenesetre nagy megnyugvás volt a számunkra.
Giczei Csaba kér szót:
– Készültünk a váltóra is, ezért csak félig-meddig tudtam megnézni, hol tartanak a kalapácsvetők, de a nézőkkel együtt izgalomban tartott bennünket, hogy valami nagyszerű dolog történhet. A szurkolók megérzik a nagy pillanatok előszelét. Legalábbis akkor megérezték.
– Zsivótzky Gyula mellett kik állhattak fel a dobogóra?
– A sötétedés miatt vasárnap volt az eredményhirdetés – állítja Ember Ferenc. – Eckschmiedt Sanyi volt a második 62,68 méterrel, én pedig a harmadik 50,56-tal. Az első számjegy már árulkodott… Őrzöm a fényképet, amely a dobogóról készült.
– Önnek milyen emlékei vannak a versenyről? – faggatom Lipcsei Irént.
– Én még gyerekfejjel, tizenkét évesen voltam kint az eseményen – mondja. – Édesapám vitt ki. Két villamosra is kellett szállnunk, mert a város végén laktunk. Azt mondta az édesapám: „Elég sokat fogunk menni, de majd meglátod, megéri… Nézheted a bácsikat, néniket, hogy futnak és dobnak.” Egyszer megszólalt újólag: „Nézd, már mennek felfelé. Menjünk mi is.” Ez a felfelé a kalapácsvetésnek szólt. Most már tudom, mit jelentett a világcsúcs, de akkor nem tudtam felfogni. Én is atléta voltam, 800-on és 1500-on futottam, s a magyar csúcsom harminc évig élt. Emlékszem Zsivótzky arcára.
– Milyen volt?
– Fáradtnak és vidámnak láttam.
– Valamire még emlékszem – veti közbe Aradi János. – Nem Debrecenben történt, de valamikor a hatvanas évek közepén. Zsivótzky állt az öltözőben a tükör előtt, és fennhangon mondta: „Gyula, ma világcsúcsot dobsz!” Csak idő kérdése volt, mikor sikerül neki.
Mind a négyen megegyeznek abban, hogy 1965. szeptember 4-e mindenben kedvezett a bajnoknak. A nyár még nem búcsúzott el. Békés hangulat ülte körül a helyet, barátságos, családias volt a légkör. A bánásmód nyugodt és udvarias. Feszültségnek semmi nyoma. S a pálya körüli erdő is visszafogta a lélegzetét, hogy ezzel se zavarja a dobót. A világcsúcs pedig csak ráadás volt. De micsoda ráadás!
Orendi Mihály, a sportcentrum ügyvezető igazgatója ül le közénk.
– Gyuszi igaz, őszinte ember volt – mondja. – Neki sikerült, ami csak keveseknek: eljutott az „Értől az Óceánig”. Mindig tiszta eszközökkel küzdött, s szemtől szemben vállalta a megméretést. Büszkévé tesz, hogy a barátjának tartott, és én is a barátomnak tarthattam. Nagy szükségem lenne rá ma is. Persze nemcsak nekem, hanem a magyar atlétikának is. Pótolhatatlan veszteséget jelent nemzetünknek. Elment, de élete minta, most és mindörökké.
origo.hu
Megrázó képeken az alsónemesapáti buszbaleset helyszíne
