A statáriális bíróságok által halálra ítélt mintegy 350 „ellenforradalmár” között 230 fiatal – legfeljebb harmincéves – munkást találunk, a politikai perekben tízezer számra elítéltek legtöbbje az üzemi munkástanácsok vezetője, tagja, gyári dolgozó volt. Munkás áldozatok vére folyt a sortüzek után Miskolc, Eger, Salgótarján és más városok utcakövén. A Kahler Frigyes könyvében (Joghalál Magyarországon) ismertetett adatok szerint a Heves megyében 1956 és 1961 között meghozott ítéletek nyolcvan százaléka a Kádár által „becsületes dolgozó osztálynak” nevezett magyar embereket sújtotta.
Salgótarján forradalmi központja az Acélárugyár volt. Nógrád megye legnagyobb üzemének dolgozóiból alakult meg a helyi nemzetőrség, amely végig fenntartotta a közrendet, törvényességet a városban. 1956. október 23-án a későbbi nemzetőrök közül sokan távol voltak az otthonuktól: a Duna márciusi jeges árjának kárait az ország más részeiből átvezényelt szakemberekkel igyekezett felszámolni a kormány, huszonhat acélgyári szakmunkás egy Mohács környéki táborban tartózkodott. Az elöntött sziget villanyhálózatát építették újjá, amikor híre jött a fővárosi eseményeknek. Sátorban laktak, katonai adóvevőn, a Szabad Európából jutottak információkhoz. A városukról is szólt hír, családos férfiak is voltak köztük, haza akartak menni. Hatan kerekedtek útra együtt, vonat- és buszközlekedés, és pénz híján egy gőzhajó kapitánya vette fel őket. A Csepel-szigettől Pestig, majd Hatvanig gyalogoltak hátizsákkal, kofferrel, három nap alatt értek haza.
Október 29-én alakították meg az acélgyári nemzetőrséget. Szervezői, majd vezetői Hadady Rudolf és Hargitay Lajos lettek. Hadady 33 éves műszaki fordító, Hargitay 28 éves mérnök volt, az önkéntesek mindegyike fizikai dolgozó. Puskákat, pisztolyokat a városi rendőrségtől kaptak, átvételi elismervény ellenében, a nemzetőrök fogadalmat tettek, hogy nem élnek vissza a fegyverrel, megőrzik a forradalom tisztáságát, vigyáznak a rendre. A helyben lakó, máskor rossz fiúktól nem kellett tartani, köztörvényes bűncselekmény nem történt a városban, ám sorra érkeztek hírek a lappangó, titokban szervezkedő volt ávós – november 4. után kádárista – fegyveresek önkényeskedéséről, fosztogatásairól, a lakosságot megfélemlítő akcióiról. A nemzetőrség súlyát, elismertségét mutatja, hogy a szovjet bevonulás után még közel két hétig, november 15-ig együtt maradhattak.
A megtorló gépezet beindítása után, 1957. áprilisban kilenc személyt rögtönítélő bíróság elé állítottak a budai Gyorskocsi utcában, „ellenforradalmi tevékenység” vádjával. A köztük lévő hat nemzetőrt súlyos börtönre ítélték. A későbbi perekben elítélt tarjáni ’56-osok mind szakképzett munkások voltak. Salgótarjánban történt a legvadabb vérengzés a magyar vidéken: 1956. december 8-án legkevesebb 46 halálos és 98 sebesült civil áldozatot szedett a szovjet és a karhatalmi erők gyilkos össztüze. Hadady Rudolfot és Hargitay Lajost december 12-én volt ÁVH-s kádárista pribékek bestiálisan meggyilkolták. Kálváriájukról Schiffer Pál forgatott megrázó erejű dokumentumfilmet 1989-ben.
A Mohácsról hazatértek egyike, Mede Lajos hegesztő lett a gyári nemzetőrség egyik szakaszparancsnoka. A 24 éves, 190 centi magas, robusztus férfi ifi bokszbajnok, megyei válogatott labdarúgó volt. Bal karját „Hajrá, Lajos!” tetoválás díszítette – olvashatjuk Szokács László salgótarjáni helytörténész munkájában. 1957. január közepén felmászott az acélgyár hetvenméteres kéményére, letépte onnan a vörös zászlót és kitűzte a piros-fehér-zöld lobogót. Valaki meglátta, beköpte, bevitték a kapitányságra, ahol kihallgatás közben egy ávós rendőr pofon ütötte. Az ökölvívó egy ütéssel átküldte az asztalon, heten voltak még a szobában, közülük négyet elintézett, végül összesen nyolc pribék bírta csak legyűrni. Fegyvert rejtettek el a lakásában, amíg nem volt otthon, ezért kapott tíz év börtönt a budapesti perben. 1999-ben halt meg. Mede Lajos kitűzte a magyar zászlót a vörös-fekete Salgótarján legmagasabb kéményére. Van-e nála nagyobb hőse a városnak?
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
