MSZP: a bomlás virágai

Ami régen az MSZP beágyazódása volt a társadalomba, az mára beékelődéssé változott. A Kádár-rendszerben a szovjet megszállás, utána az átmentett vagyon és a lakosság egy részének félelmi és megszokási reflexei betonozták be az ékeket. Uralmi trambulinjaiktól megfosztva olyanok, akár a hal, amit vízelvonó kúrára fogtak

Egyre-másra látnak napvilágot az ellenzéki pártok önértékelései, és szokás szerint többen győztesnek hirdetik magukat. Az MSZP saját magának kiállított bizonyítványa a legkülönösebb, hiszen a volt kormánypárt mindössze három budapesti kerületben tudott polgármestert adni, s Angyalföld kivételével mindegyikben kisebbségből kénytelen irányítani. A huszonhárom megyei jogú városból csak Szegeden nyert jelöltjük, s ott szintén kisebbségbe szorult. Az elégedettség nemcsak önbecsapás, de veszélyes is. Aki mindent sikeresen vitt véghez, miért kényszerülne önvizsgálatra? Az esélye is elvész, hogy bármiben is tudná orvosolni a baklövéseket. Lázasan keresik a statisztikai kimutatásokat, elemzési módokat, amelyekkel a katasztrofális eredmények kevésbé sápadtak. Mesterházy Attila szerint a vártnál jobban szerepeltek. Ez bizony elég szánalmas, és tudatalatti kisebbségi érzésről árulkodik. Hisz mi lett volna számukra a reálisan várható? Ha egyetlen kerületben, nagyobb városban sem lesz polgármesterük? Vagy az, ha a Jobbik vagy az LMP megelőzi őket a fővárosban, és Horváth Csaba leszorul még a négykomponenses versenyfutás dobogójáról is?
A parlamenti vitát figyelve az a benyomásunk, az ellenzéki pártok egyike sem értett meg semmit a helyhatósági választások üzenetéből. Ez ugyanis tökéletesen egyértelmű. Az emberek ítéletet mondtak a véresszájú demagóg politizálásról, nem csak az elitista településrohasztó neoliberális szisztémáról. Elegük van a lejárató kampányokból, a gyűlölködő hangvételből. A gyurcsányi gyűlöletpolitizálás az ötvenes évek hangvételébe ereszti gyökereit. Észre kellene venniük, hogy azok a jelöltjeik tudtak viszonylagos sikert elérni, akik nem akarták megsemmisíteni a jobboldalt. Botka Lászlót vagy az angyalföldi Tóth Józsefet azért is választhatták újra, mert nem „a demokrácia ellenségeinek” eltiprását, az ellenség hangjának elfojtását tekintették fő feladatuknak. Igaz, a csongrádi megyeszékhely polgármestere rögtön első nyilatkozatában arról beszélt, hogy Szeged nemet mondott a felkészületlenségre és a gyűlölködésre. Azt viszont dodonai módon nem mondta, hogy ezt a kormányra érti-e, így a kijelentés pártjának szóló oldalvágásként is felfogható. Hozzátette: a kormány most gyakorolhatja rajtuk a nemzeti együttműködést. Biztosra vehető, ha megfogadta volna az MSZP-mainstream, fősodor direktíváit, s a Fidesz elleni totális gerillaharcra buzdított volna, akkorát bukott volna Botka is, mint a pártja. Belső ellenzéki imázsát éppen a megszorító politikával kapcsolatos kritikájával szerezte. A szegediek azért óvatosan bántak vele: nem adtak mellé közgyűlési többséget. Volt okuk az óvatosságra, hisz Botka a kereskedők épületeit és áruit kíméletlenül elbuldózerezte. Nem teljesen más a helyzet a XIII. kerületben sem, azzal a különbséggel, hogy ott biztos szocialista dominancia alakult ki a képviselő-testületben. Tóth József régi motorosként tudta, hiába szövik át komoly munkásmozgalmi, osztályharcos gyökerek Angyalföldet, gyűlölettechnikával semmire nem fog jutni. Nem kell félteni persze őt sem, az ellenfelek ócsárlását ő sem hanyagolta, de tisztában volt vele: ha nincs semmilyen produktum, amit felmutathat, csak keveseket édesgethet magához a mozgalmár szakszókinccsel. Nem is igen hencegett az MSZP-s identitással. Azt mondta a választások estéjén: nem szégyellték, hogy az MSZP jelöltjei. Ehhez képest a riporterek mikrofonjai voltak az egyedüli piros foltok a sajtótájékoztató képein. A régi-új polgármester és az őt körülvevő aktivisták, pártmunkások zöldelltek, fehérlettek, mintha nem a Vasas, hanem a Fradi hazájában járnánk. Az említett személyek legalább azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy érdeklik őket a köz ügyei. Megbukott az MSZP mint a gazdagok, az elit pártja, amelyről az a hiedelem, hogy ismeri a dörgést.
Bence György filozófus ezt a neoliberális szoci modellt úgy írta le: a nagy söröslovakat táplálják, hogy majd jusson csipegetnivaló a verebeknek is. Hát ez az, ami becsődölt. Ezt a torz vonalat kérte ki magának Szili Katalin volt házelnök, és kilépett a pártból. Mindenki tudja, hogy igaza van: nem lehet egyszerre védeni a nyolcmilliós főbankári fizetést meg a nyomorgó embereket. Egyelőre mások nem követik, ám szembetűnően hasadozik az MSZP. Nem mindig világosak a kontúrok, páran mégis törekszenek a baloldali imidzs visszahozatalára. A másik oldalon állnak azok, akik pitbullgörcsösséggel ragaszkodnak a posztkommunista-neoliberális politizáláshoz, amelyben a demagógia, a hazugság és a tömegek terrorizálása ötvöződik a pénzügyi spekulánsok, a szoci multik leplezetlen kiszolgálásával. Kettéválik tehát az MSZP mind jobban – inkább őket illene Kétfarkú Kutya Pártnak hívni.
Ami régen az MSZP beágyazódása volt a társadalomba, az mára beékelődéssé változott. A Kádár-rendszerben a szovjet megszállás, utána pedig az átmentett vagyon és a lakosság egy részének félelmi és megszokási reflexei betonozták be ezeket az ékeket. Uralmi trambulinjaiktól megfosztva olyanok, akár a hal, amit vízelvonó kúrára fogtak. Ebben a víz nélküli medencében próbál lubickolni Szanyi Tibor, Mesterházy Attila és Gyurcsány Ferenc. Még bohóckodnak is hozzá, ahogy Szanyi teszi, saját munkáját lerombolva. Cseppet sem félnek attól, hogy ezzel az erőltetett triumfáló mámorral nem büszkének, csupán nevetségesnek tűnnek? A sikertelen kampányfőnök még a győzelmi V jelet is mutatta. Talán inkább szamárfül értelemben akarta alkalmazni a nemzetközi szimbólumot, csak elfelejtett idejében Mesterházy mögé állni. Belegondolt már valaki, milyen skalpokat sikerült begyűjtenie az utódpártnak? A szoci szimpatizánsok akkor ejthették ki kezükből a győzelmi trombitát, amikor belepillantottak a párthonlap dicsőségtablójába. Szeged mellett olyan települések alkotják a diadalívet, mint Szentgotthárd, Újszász, Szentes, Sajószentpéter. Mintha az SZDSZ és Kóka sikerjelentéseit szemlélnénk. A Jókai utca új jelszava: Ha Szentgotthárd velünk, ki ellenünk?
Egyben azért igazuk lehet. A baloldaliság helyett fékeket kínáló MSZP tényleg alternatívát kínál – a Jobbikkal szemben. Rossz hallgatni, hogy Vonának és Mesterházynak oly sokszor egybecsengenek a mondatai. Versenyt futnak a polgári kormány szidalmazásában, pedig éppenséggel másban is versenghetnének. Még a vádjaikat is egymásról lesik. Kánonban zengik: a kormány kezdjen el kormányozni. És persze Papcsák Ferenc elszámoltatási kormánybiztost is mindketten eltávolítanák az útból. Nagyon úgy néz ki, csak egyfajta karaokeellenségeskedésről, árnyékbokszolásról van szó. Szanyi ténylegesen egy gyékényre került Novák Előddel. Az elhanyagolható differencia pusztán annyi, hogy a Jobbik alelnöke Kósa Lajosra akarta rálőcsölni a Superman-jelmezt, míg Tibor barát Semjén Zsolt fotóját ruházta fel supermanes hacukával.
Mindkét párt rájöhetett nyilatkozataik fényében, hol a politikai boldogság mostanában. Igénytelennek kell lenni, akkor bármilyen csúfos kudarc megszépül. Mielőtt azonban a győzelmi tűzijátéknak aládurrantanának, javasoljuk, gondolják át: miként lehet, hogy Tarlós Istvánra többen szavaztak, mint a Fidesz–KDNP-listára. Horváth Csabára és Staudt Gáborra viszont kevesebben, mint az MSZP-re és a Jobbikra. Lehet tippelni. A számtan szabályai szerint jó néhány jobbikos és szocialista szavazó jobban bízhatott Tarlós centrumpárti, higgadt szakmaiságában, mint az említett urak habverős retorikájában.