Néhány hónappal ezelőtt Caravaggio képei nyomában jártam a római San Luigi dei Francesi-templomban. Árkossy Zsolt egyik fotográfiája viszont a templom egy igen tagolt, plasztikai értékekben, fény-árnyék hatásokban gazdag épületrészletében fedezte fel ugyanazt a drámai erőt, amely Caravaggio Szent Máté-sorozatának darabjait is jellemzi. Ezt azonban már nemcsak én mondom, hanem abban a szövegben is olvasható, amely a felvételt kíséri a Vármegye Galéria kiállításán, illetve a tárlat anyagából összeállított, a Magyar Napló kiadásában megjelent kötetben. A szöveg is Árkossytól való, csak éppen nem Zsolt, hanem István a keresztneve. Különös párbeszéd tanúja lehet a tárlatlátogató, apa és fia képekben és leírt mondatokban megfogalmazott dialógusáé. A fiú, Árkossy Zsolt húsz éve fotografál, az édesapa, Árkossy István festőművész, grafikus, évtizedekig az Utunk szerkesztője volt.
A színes fotók többsége fenséges tájakat ábrázol, csúcsokat és völgyeket, amelyek arra utalnak, hogy – amint az egyik szövegrészletben idézett régi hindu mondás tartja – a hegyek tetején közelebb kerül az ember az istenekhez és önmagához is. És talán – mutatják az összeállítást záró fekete-fehér képek – ahhoz is egyre kevesebb eszközre van szüksége, hogy a csend és általa a múlt titokzatos világát megmutassa, ahogyan azt a kötetbeli Berenice Abbott-idézet mondja. Kár, hogy a könyv korrektora egy e betűt elspórolt valahogy a híres amerikai fotós keresztnevéből.
origo.hu
Diákhitel-korrupció: újabb büntetőeljárás miatt is kikérhetik Magyar Péter mentelmi jogát az EP-től?
