Kevés újdonsággal szolgál az elemző számára a múlt csütörtökön és pénteken Szöulban lezajlott G20-csúcstalálkozó eredményeit összefoglaló zárónyilatkozat. Áttanulmányozva a dokumentumot, néhány, egyesek számára talán meglepő dolog található vagy éppenséggel nem található benne – utóbbi esetben a hiány az érdekes.
Megfogalmazói szerint a 2008 novembere óta eltelt időszakot a mostani generáció életében bekövetkezett legsúlyosabb globális gazdasági válság elhárítására tett erőfeszítések jellemezték. A záródokumentum nem fogalmaz egyértelműen azzal kapcsolatban, vajon a válságnak vége van-e, avagy még tart. Egyrészt dicséri azokat az intézkedéseket, amelyek megteremtették annak az alapját, hogy a világnak ne kelljen szembenéznie még egyszer ilyesmivel, másrészt többször is jelzi: készen kell állnunk hasonló események megelőzésére, esetleg elhárítására.
A G20-ak elkötelezettek a folyamatos, kiegyensúlyozott és fenntartható gazdasági növekedés elősegítése mellett. Nem derül ki azonban, hogy véleményük szerint a növekedés már beindult, vagy további lépések megtétele szükséges, netán a későbbiekben részletezett ajánlások a növekedés beindításának elengedhetetlen feltételei.
A „fenntarthatóság” mint a gazdasági növekedés alapelve egyébként összesen egyszer fordul elő hangsúlyosan a nyilatkozatban (4. pont), a továbbiakban főként a költségvetési többletek és deficitek kapcsán kerül szóba. Nem véletlen, hogy a klímaváltozást és környezetvédelmet fontosnak tartó szervezetek világszerte éles kritikával illették a csúcstalálkozót. (Utóbbi témák a záró részben érintőlegesen merülnek fel egy jövőbeni, az ENSZ főtitkára számára készülő jelentés kapcsán.)
Több pontban hívja fel a figyelmet a nyilatkozat a növekedést veszélyeztető kockázati tényezőkre, úgymint a globális pénzintézetek és ezáltal a tőkeáramlás ellenőrizetlenségéből fakadó heves árfolyammozgásokra (devizák), a nyersanyagok és élelmiszer-alapanyagok áringadozására, ahol az áremelkedés a fő kockázati elem, továbbá a protekcionizmus, már ami a kereskedelmi/folyó fizetési mérlegbeli túlzott többletek és fenntarthatatlan hiányok kialakulását illeti. Végül figyelmeztet a „valutaháborúk” globális kereskedelemre gyakorolt negatív hatására, vagyis ha a központi kormányok önös érdekeiknek megfelelően befolyásolják az egyes devizák árfolyamát.
A jövőt illetően kulcselemnek minősítik a munkahelyteremtést, a szegény és gazdag országok közötti különbségek csökkentését. Ebben új elem szintén nem található, ezek a szólamok évtizedek óta visszaköszönnek.
Váratlanul megfogható elemként szembesül az olvasó a nyilatkozat 9. pontjában egy úgynevezett szöuli akciótervvel, ami arra utal, hogy a nyilatkozat alkotói mégiscsak túl kívántak lépni az általánosságokon. A terv főbb pontjai értelmében a G20-ak elkötelezettek a pénzpiacoknak és a devizaárfolyamoknak a piaci folyamatok által szabályozott stabilitása, illetve a fenntartható gazdasági növekedés, költségvetési többletek és hiányok, továbbá a munkahelyteremtés mellett. A költségvetéssel kapcsolatos intézkedések, strukturális reformok részletes kidolgozására irányuló erőfeszítésekre a dokumentum kiemelt figyelmet fordít, ám a konkrét megoldási javaslatokat a következő francia elnökség által rendezett csúcs idejére ígéri.
Lényeges elem a Nemzetközi Valutaalap (IMF) modernizációjáról és ezáltal hitelességének növekedéséről szóló szakasz. Mint ismert, a szervezetben Kína és India is növekvő befolyást harcolt ki, előbbi szavazati joga alapján a második helyre került az Egyesült Államok mögött.
A nyilatkozat kulcsfontosságot tulajdonít a WTO-tárgyalások legutóbbi fordulójának tekinthető dohai megbeszéléssorozat sikeres lezárásának. A folyamat 2008-ban szakadt félbe érdemi eredmény nélkül. A szabad kereskedelmi egyezmény 2011-ben való véglegesítése a G20-ak szerint a protekcionizmus elleni sikeres fellépés sarokköve.
Az akcióterv végén azonban az olvasó szembesül azzal a ténnyel, hogy a G20-ak nem igazán találtak új eszközt évek óta hangoztatott céljaik eléréséhez. Kína és más gyorsan növekvő, nagy gazdasággal rendelkező országok IMF- és világbanki pozícióinak megerősödése de facto a helyzet elismerése.
Kína szerepének és jelentőségének növekedését jól mutatja, hogy a fenti térnyerés mellett a csúcstalálkozó igencsak érintőlegesen foglalkozott a jüan árfolyamából adódó gondokkal. A dokumentum nem tér ki továbbá arra, hogy Kína – és kisebb mértékben India – milyen (enyhén szólva kérdéses) eszközökkel segíti elő világgazdasági térnyerését. A G20-ak többsége vélhetően nem tartotta időszerűnek, hogy bővebben kitérjen e tényezők – a szociális háló teljes hiánya, az alacsony munkabérek, a munkavédelem hiánya, a nyílt és rejtett állami támogatások, a termékhamisítás, illegális kereskedelem és ipari kémkedés – elsősorban Amerika által más fórumokon és a kétoldalú államközi tárgyalásokon állandóan feszegetett kérdéseire.
Tény, hogy Ázsia növekedésének fő európai haszonélvezője Németország, amelynek pezsgő exportja egyre nagyobb mértékben irányul Kínába. Ez az új, frissnek mondható „szövetség” kiválóan mutatja, hogy a globális világgazdaság átrendeződése milyen folyamatokat indíthat be – amelyek sokszor felülírhatják a földrajzi, kulturális alapon kialakult, hosszabb múltra visszatekintő együttműködéseket is.
A szöuli csúcstalálkozó záródokumentuma azonban mindebből csak jelzéseket, kevés átütő fontosságú újdonságot tartalmaz. Vajon azért, mert a fejlődés új, nyugalmas szakaszába léptünk?
Pont ellenkezőleg.
origo.hu
Betörőktől rettegnek az egyik budapesti kerület lakói
