Koponyák

Egyre gyakrabban jut eszembe egy régi magyar film címe, a 2x2 néha 5. Ebben a filmben egy fiatal fiú és egy fiatal lány (Zenthe Ferenc és Ferrari Violetta játszotta a főszerepet, Révész György volt a rendező), ha nehezen is – ahogy azért ez régebben még lenni szokott –, de egymásra talál. A cím arra utal, hogy a szerelmesek varázslatos világban élnek, amelyben a 2x2 józansága háttérbe szorul. Ha azonban alaposabban elgondolkozunk, rádöbbenünk arra, hogy maga az élet nem fér bele a 2x2 józanságába, s ha csak e szerint élnénk, akkor a társadalom nem lenne működőképes! Életünk szerencsére tele van csodálatos dolgokkal. Ilyen többek között a szerelem, a gyermekek születése, a gyógyulások egy része és a természet szépsége is. Ám e csodálatos világ az erőteljesen érvényesülő gazdasági racionalitás miatt egyre jobban háttérbe szorul. Ennek a változásnak a következménye többek között a demográfiai válság, az ökológiai rendszer „legyengült állapota” és az éghajlatváltozás is. Ezek pedig olyan súlyossá váltak, hogy ma már a társadalmak fennmaradását is veszélyeztetik. A sajátos racionalitás és a demográfiai folyamatok közötti kapcsolatról a következőképpen fogalmazott David Coleman, az Oxfordi Egyetemen tanító demográfus: „…nem olyan nyilvánvaló, hogy racionális, művelt embereknek egyáltalán miért legyen gyermekük.”
Közel két évtizede foglalkozom a népesedési folyamatok szociológiai elemzésével. Kutatásaim közben midig lenyűgözött a demográfusok eleganciája és nagyfokú önkontrollja, amikor az oktatás és a születések száma közötti összefüggéseket elemzik, de az ebből levonható következtetéseket nem mondják ki. Annak ellenére, hogy közismert az oktatás – és különösen a felsőoktatás – bővítésének hatása a gyermekszám alakulására, az elmúlt évtizedekben folyamatosan bővült a felsőoktatási férőhelyek száma az európai országokban és a kilencvenes évek elejétől Magyarországon is. A felsőoktatásban részt vevő hallgatók között pedig megnőtt a lányok aránya, s a legtöbb európai országban ez az arány már nagyobb, mint ötven százalék. Ma hazánkban is az a legerőteljesebb elvárás a lányoktól, hogy „szerezzen diplomát”, miközben alig (vagy egyáltalán nem) esik szó arról, hogy a család alapítása és a gyermekek nevelése is az élet alapvető fontosságú része. (A jelenlegi társadalmi válság egyik súlyos tünetének tekinthető, hogy a mai feltételek között és a gazdasági racionalitás szempontjából valóban ez a legjobb elvárás.) Egy négygyermekes édesanya egyszer azt mesélte el, hogy amikor társaságban elmondta, hány gyermeke van, úgy érezte, hülyének nézik. (Ma olyan különleges világban élünk, amelyikben valóban normasértőnek számít, ami egykor természetes volt, és ami a társadalom egészének fennmaradása szempontjából létfontosságú.) A diploma megszerzése után a lányoktól azt várják, hogy megszerzett tudásukat használják, és nyilván ők is ezt szeretnék. A felsőoktatási rendszer azonban mind ez idáig nem vette észre – vagy pontosabban fogalmazva: nem talált megfelelő választ arra –, hogy a férfiak képzésére kialakított intézményekben egyre több helyen többségbe kerültek a nők. A születések számának alakulását számos jól ismert körülmény befolyásolja, és számos még nem ismert ok is befolyásolhatja, de a „racionális” gondolkodás ilyen mértékű elterjedésében mégis a felsőfokú intézményeknek van kulcsfontosságú szerepük. Ezért és a felsőoktatásról most folyó vita miatt emelem ki ezt a szempontot.
A demográfia olyan tudomány – és ez fontos előnye más társadalomtudományokhoz képest –, amely lehetőséget kínál arra, hogy a meglévő korlátok között, de a „jövőbe tekintsünk”. Kamarás Ferenc, aki évtizedek óta foglalkozik a hazai népesedési folyamatok statisztikai elemzésével, készített két fontos jövőbe tekintő ábrát. Az első ábra azt mutatja be, hogy a kilencvenes évek elején radikális fordulat következett be Magyarországon a szülőképes korban lévő nők és a születések számát tekintve. Míg korábban a szülő korban lévő nők és a megszületett lányok számat mutató görbék többé-kevésbé párhuzamosak voltak, addig ezek a görbék ettől kezdve eltávolodnak egymástól! S éppen a nagy létszámú korosztályok idején történt mindez, ami még súlyosabbá teszi e változás következményeit. Ugyanezekben az években nyíltak meg tömegesen a felsőoktatás kapui a fiatalok előtt, s folytatódott az a tendencia, hogy növekedett a lányok aránya a hallgatók között.
A következő ábra pedig azt mutatja be, hogyan alakul a szülőképes korban lévő nők aránya a következő évtizedekben. (Ezek az ábrák nem becslés, hanem a már megszületett lányok számának figyelembevételével készültek!) A családalapításhoz és a gyermekek neveléséhez természetesen férfiakra is szükség van. A férfiak számának várható alakulását az ábra nem mutatja, de az ő esetükben is ehhez hasonló csökkenésre számíthatunk. A gyermekek nevelésére képes korosztályok ilyen radikális mértékű csökkenése esetén folyamatosan csökken annak az esélye is, hogy annyi gyermek szülessen, amennyi a társadalom működőképességének megőrzéséhez és fennmaradásához feltétlenül szükséges. (A kialakult demográfiai válság és a migráció kapcsolatát elemző, 2000-ben megjelent ENSZ-jelentés – Replacement Migration – kimutatta, hogy a bevándorlók számának növekedése nem kínál megoldást erre a válságra.) Ez a két ábra vészjelnek tekinthető, amelyet az eddigieknél sokkal komolyabban kell vennünk. Ezért különösen fontos, hogy ezt minél többen – az ország vezetői és lakosai egyaránt – megismerjék.
A jövőbeli tendenciákat ismerve elmondhatjuk: mára olyan helyzet alakult ki az országban, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy a fiatalok újra felfedezzék és egyre gyakrabban átéljék az élet csodálatos szépségét, és meglássák egymásban és gyermekeikben az igazi csodát. Ezért az igazi üzenet számukra ma az, hogy 2x2 csak néha 4!
Demény Pál nemzetközileg elismert demográfus az ENSZ felkérésére már évekkel ezelőtt kidolgozta azt a javaslatot, hogy azoknak a nőknek, akik családanyák szeretnének lenni, és azoknak a férfiaknak, akiknek szintén fontos a család, lehetővé kellene tenni ezen elképzeléseik és vágyaik megvalósítását. (Európában a magyarországi fiatalok gyermekek utáni vágya a legerősebb, ám e vágyaikat nem tudják megvalósítani.) Ma már azt mondhatjuk, hogy a kialakult krízishelyzetben minden diplomás tevékenységnél jobban meg kellene becsülni – erkölcsileg és anyagilag egyaránt – azokat a fiatalokat, akik számára a család a legfontosabb érték. Ezt a jelenlegi oktatási rendszer és különösen a felsőoktatási rendszer nem segíti elő, sőt inkább ellene hat.
Évek óta tanítok különböző felsőoktatási intézményekben. Így volt és van lehetőségem arra, hogy minderről személyesen is meggyőződjek. Számos ezt alátámasztó érv helyett inkább egy személyes élményemet írom le, amely azt jelképezi, hogy milyen abszurd helyzetek alakulnak ki az oktatás során. Életem egyik meghatározó élménye volt az a néhány óra, amelyet – szociológiaoktatóként az orvosképzést tanulmányozva – a budapesti orvosi egyetem elsőéves egyetemi hallgatóinak anatómiaóráin töltöttem. Az órákat a boncteremben tartották. A boncasztalt ültük körbe a tanárral és a hallgatókkal együtt, ami eleve meghatározta az óra hangulatát. Az egyik órán a tanár elővett néhány koponyát, és elmondta, hogy az egyetem anyagi helyzete miatt nem jut pénz műanyag koponyákra, ezért igaziakat fogunk tanulmányozni. Ezeket a koponyákat vették kézbe a hallgatók, akiknek körülbelül a fele volt fiú és fele lány. Tizennyolc-tizenkilenc évesek! Megdöbbentő élmény volt látni, hogy a csinos fiatal lányok halottak koponyáját fogják a kezükben, miközben lehet, hogy a nagymamájuk ebben a korban már a kisbabáját ringatta a karjaiban!
A következő évben éppen ennek a csoportnak tanítottam szociológiát, így a hallgatókkal erről is beszélgettünk. Az egyik lány azt mondta: egymás között is beszédtéma, hogy rossz helyen vannak, és inkább gyermekeket kellene nevelniük. E felismerés után azonban szinte lehetetlen a váltás. Olyan erőteljesen érvényesül a társadalmi nyomás a folytatásra, hogy a fiatal lányok nem képesek ezzel szembeszállni. Továbbra is tanulásra biztatja őket szinte minden és mindenki, s közben nem mondják el nekik – pedig ez is jól ismert ma már –, hogy milyen nehéz lesz számukra a családalapítás és a gyermekek nevelése. Cseh-Szombathy László, aki az egyik legismertebb családszociológus volt, egyik írásában fogalmazta meg, hogy hosszú távon nem működőképes az a társadalom, amely a családtól annyi forrást von el, amennyi már nem teszi lehetővé annak fennmaradását. Jelenleg éppen ez történik Magyarországon és számos más országban. Azzal a különbséggel, hogy már nemcsak a családi erőforrások elvonásáról van szó, hanem a családalapítás megakadályozásáról is!
Mindezt azért írom meg éppen most, mert a felsőoktatási törvény vitája közben az oktatásnak a születések számát és az egész ország jövőjét befolyásoló következményeit is figyelembe kellene venni. Ha a korosztály negyven százaléka vagy ennél még magasabb aránya lesz nappali tagozatos hallgató, akkor a jelenlegi tendenciák folytatódhatnak vagy fel is erősödhetnek. (A diploma megszerzése után kitolódik az első gyermek megszületésének ideje, a kívántnál kevesebb gyermek születik, és már egészségügyi gondok is gyakrabban jelentkeznek, a munkáltatók egy része is késleltetésre ösztönzi a diplomás lányokat.) Ilyen arányok elfogadása és támogatása a költségvetésből nem az ország előnyét, hanem elfogyását jelenti.
A gazdaság racionális „uralma” nem magyar és nem új jelenség. Ez több évszázada tartó folyamat, amelynek káros következményei napjainkban különösen erőteljesen érvényesülnek. Max Weber, a szociológia klasszikusa felteszi a kérdést: mivel magyarázható, hogy Európában (Nyugat-Európát értve ezen) alakult ki a piacgazdaság, és hogy itt következett be az ipari forradalom? Weber szerint az újfajta racionalitás – amely ebben a formájában itt és csakis itt alakult ki – egyre szélesebb körben való elfogadása, majd uralomra jutása ad magyarázatot a fordulatra. A gazdasági racionalitás térnyerése átalakította az egyes emberek és a társadalmak életét. Weber gondolatának lényege, hogy míg az emberek célja korábban az üdvösség megszerzése volt, addig a gazdasági racionalitás elfogadása után a „pénz és a még több pénz szerzése” lett az élet új célja. Az új célok jegyében született meg a homo oeconomicus, amely az európai országokban mind a mai napig a domináns elképzelés az emberről magáról. Max Weber úgy véli, ezzel a változással bekövetkezett a „világ varázstalanítása”. Ez a „varázstalanított” világ azután fokozatosan kiterjesztette hatását a föld számos országában. Magyarországon is ez az uralkodó elképzelés ma az emberről és a világ működéséről. Ennek szellemében tanítják gyermekeinket a legtöbb iskolában, felsőoktatási intézményben. Ennek az alapvető változásnak a következményei – a kétségtelen anyagi gyarapodás mellett – egyre jobban befolyásolják az emberek, köztük a fiatalok gondolkodását és viselkedését. Mindebből arra következtethetünk, hogy a demográfiai katasztrófát csak akkor tudjuk elkerülni, ha ki tudunk szabadulni a „varázstalanított világ” fogságából.
Van-e esély arra, hogy a felsőoktatás mellett/helyett a fiatalok családalapításukra is legalább akkora, de inkább nagyobb erkölcsi és anyagi támogatást kapjanak? Van-e esély arra, hogy a fiatalok legalább a választás lehetőségét megkapják, és ne csak a diploma lehessen az egyetlen szinte kötelezően követendő, megélhetést biztosító lehetőség számukra. Van-e esély arra, hogy a fiatalok számára ne jól fizető diplomás (esetleg külföldi) állás legyen a vonzó, hanem például nyugodt, békés élet egy ökofaluban, erős és összetartó közösségben, ahol többgyermekes családjuk ellátását egyre nagyobb mértékben maguk tudják megoldani? Mindennek minimális az esélye. De ezt a cikket elsősorban azért írtam meg, mert jól tudom, hogy a 2x2 szerencsére csak néha 4! S titkon bízom abban, hogy visszatalálunk a varázslatos világba, amelyben egyre többen tudják, hogy a 2x2 5 is lehet!