Magyaros folklór

Nem szeretnék nagy időkben kishitűnek látszani, de néhány rossz hírt hallottam, olvastam a napokban. Nyugtalan lettem tőlük. Az egyik többször is elhangzott egy hónap leforgása alatt a reggeli híradások közlekedési információi között: ennyi meg ennyi késéssel közlekednek a vonatok kábellopás miatt. Legutóbb november 2-án a Budapest–Cegléd–Szolnok fővonalon okozott 20-30 perces késéseket a jelzőberendezés vezetékének ellopása (Abonynál), még aznap a Budapest–Hatvan vonalon vittek el X méter fémkábelt a Rákos és Pécel közötti szakaszon, s ha a jól emlékszem, a MÁV nyugati fővonalán is voltak járatkésések kábellopás miatt a közelmúltban. Október 6-ra virradó éjjel a csepeli és a szentendrei HÉV vonalain egy időben történtek hasonló bűncselekmények, a forgalom egész nap szünetelt, összesen 25 millió forint kár érte emiatt a BKV-t. Felteszem, hogy évente sok száz millió forintra rúg a MÁV-nak okozott anyagi kár, e gaztettek árát természetesen a magyar adófizetők fizetik meg.
Néhány éve – a Budapest és Bécs közötti vonalon történt fémlopások okán – egy cikkben arra reméltem felhívni az illetékesek figyelmét, hogy a vasútra szakosodott bűnözők a pénzben kifejezhető káron túl mérhetetlen veszteséget okoznak Magyarországnak. Az ilyen hírek csöppet sem emelik a MÁV presztízsét, a miénknél civilizáltabb országok szakmai körei okkal tartanak bennünket a nemzetközi forgalom bizonytalan szakaszának, a külföld a tolvajok, betyárok paradicsomának hiszi hazánkat, meg lehet a véleményük a közbiztonságunkról, a rendőrségünk és végső soron a kormányunk munkájáról. Nem gondolom, hogy csak azért nem történt fordulat a kábellopások terén az elmúlt években, mert az érintettek nem olvassák a lapunkat. Az előző kormány amúgy megszigorította a fémhulladék adásvételének szabályait, egy sor adminisztrációs kötelezettséget is rótt a kereskedőkre, az intézkedések hatását azonban a fentiek mutatják (nem beszélve a csatornafedlapok változatlan kámforrá válásáról). A betyárokat mintha nem lehetne papírokkal, számlákkal jó útra téríteni.
Egy másik úgymond hungaricum, ami már pár éve vihart kavart magyar földön, a fűszerpaprika-botrány volt. 2004-ben kétféle toxikus anyagot mutattak ki az idehaza forgalmazott pirospaprikában, a felismerésnél csak az volt kínosabb ránk nézve, amikor kiderült, hogy a híres „eredeti magyar” paprika spanyol, izraeli és dél-amerikai importból származik, nálunk mindöszsze átcsomagolják. Hat év telt el szép csöndben a paprikafronton, most azonban megint arról hallani, olvasni, hogy a hazai forgalomban lévő fűszerpaprika-őrlemény kilencven százaléka külföldi – legnagyobb részben kínai – eredetű; megbízhatatlan a minőség-ellenőrzés, mert a nemzetközi üzletláncokat csak az uniós forgalmazási engedély érdekeli, amit a bolgár és román hatóságoktól szereznek be. Ez nem éppen sziklaszilárd biztosítéka a minőségnek, a multikat azonban más szempont nem nagyon izgatja, mint hogy meglegyen a paprika papírja, a polcaik legyenek tele a magyarok által különösen kedvelt élelmi cikkel, azt minél olcsóbban szerezzék be, hogy annál nagyobb haszonnal árulhassák. Az egyetlen szerény kérdésem, hogy akkor most mi van a mi híres, csodálatos színű, zamatú, vitaminokban gazdag édes-nemes, enyhén csípős és tüzes fűszerpaprikánkkal?
Eltűnődtem e „friss” híreken, amelyek már-már olyanok, mint a régi viccek, amik csak az újszülötteknek újak. Egy kellő értelmi szintű hatéves gyermek ugyanezt megkérdezhetné az apukájától, amit én azoktól kérdezek, akikre a válaszadás tartozna. Mondjuk: hivatalból, a tisztségük okán, vagy csak azért, mert az ország adófizetőinek forintjaiból kapják a fizetésüket. Még szerencse, hogy vannak az embernek kalocsai barátai, akik a nyári gulyásfőző versenykor a saját házi paprikájukat hozzák és adnak belőle télire valót; amint az is szerencse, hogy az átlagosnak nevezhető külföldi turisták sem olvasnak magyar újságot. Az előbbi magánügy, de az utóbbi már nem, mert kötve hiszem, hogy a paprikánk helyzetéről szóló hírek nagyban emelnék a magyar konyha iránti általános bizalmat az idelátogatók körében.
Mondom: csöppet sem vagyok nyugodt az említett hírek hallatán, olvastán. Szokták mondani, afféle csizmadiabölcsességgel, hogy amíg valaki nem tud megoldani egyszerű, hétköznapi faladatokat, ne akarjon egyből katedrálist építeni. A fentiekből következő tennivalókhoz hatályos törvények, rendeletek, végrehajtási utasítások állnak rendelkezésre, nem szólva a rendőrségről, ügyészségről és bíróságról, ám ha ez így megy, mert így is mehet tovább, utaljuk a magyar folklór témakörébe ezeket az immár hagyománnyá érő jelenségeket! Hirdethetjük magunkat a világban így is: eredeti szegedi halpaprikás kínai módra, hagyományos alföldi betyárprogram kábellopással. Nem leszek tőle se nyugodtabb, se büszke. Legfeljebb megértő.