Rekviem a Lipótért

Azok a kérdések, amelyek a Magyar Nemzetben folytatott vitában eddig felvetődtek a lelki erőforrásokról és a szenvedélybetegségek gyógyításának nehézségeiről, aligha tárgyalhatóak behatóan az intézményi háttér vizsgálata nélkül. A liberális egészségpolitika ámokfutásának talán legnagyobb kártétele volt a Lipót, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) bezárása. Ez olyan indokolatlan és átgondolatlan intézkedés volt, amelyet puccsszerűen hoztak a legkevésbé önérdek-érvényesítő, pszichiátriai betegekkel szemben. Az akkori minisztériumi és fővárosi vezetés tárgyalásait követően, 2007 tavaszán a regionális egészségügyi tanács egyeztetése valójában komédiába illő volt. Az értekezletre összehívott kórházfenntartóknak és intézményvezetőknek a feladata az ágyszámok, kapacitások egyeztetése (csökkentése) lett volna, de a levezető elnök az értekezletet a megnyitást követően azonnal feloszlatva, visszaadta az intézkedés lehetőségét és jogát a miniszternek anélkül, hogy érdemben a helyzetet megtárgyalta volna. A nem hivatalosan közreadott ágyszámokat tartalmazó javaslat, amelyet a hazafelé sietők a kijáratnál kaphattak meg, az OPNI fekvőkapacitását nulla ágyban határozta meg. Az ezt követő közigazgatási határozat nem foglalkozott az intézet betegeinek elhelyezésével és sorsával, az orvosokkal, a frissen megnyitott diagnosztikai centrummal, a közel 800 egészségügyi dolgozóval. Megalázó egyezkedés után került ágykapacitás különböző fővárosi intézményekhez, ahol fejlesztési pluszforrás vagy elvesztett kapacitás visszapótlása reményében vállalták a megsokasodott feladatokat. A nemzetközi elismerésnek örvendő munkacsoportok, szakmai műhelyek orvosait minden erőfeszítés ellenére szétszórták, az együttes tevékenységről alig lehetett szó a továbbiakban. A betegek a hivatalos tájékoztatások ellenére sodródtak, sokan elvesztették a kapcsolatot az egészségügyi ellátórendszerrel, és hajléktalanként tengődnek a fővárosban mind a mai napig. A volt betegek közül többen – a pontos adatok nem ismeretesek – a pszichiátriai gondoskodás elvesztésével az öngyilkosságot választották.
Egyrészről az intézet felszámolását célzó, a pszichiátriával szembeni büntetés jellegű intézkedések, másrészről a széles körű lakossági felháborodás, tiltakozás (filmek, fotóalbumok, visszaemlékezések, élőlánc) jellemezte a helyzetet. Közben az értékek pusztultak, az intézeti épületek állapota romlott, az ablakok sok helyen betörtek, az épületek fűtés nélkül maradtak, a műemlék kápolna beázott. Ugyanakkor az új helyeken elhelyezett betegek arról számoltak be, hogy a befogadó osztályokon az elhelyezés színvonala rosszabb lett, mint a Lipóton volt. A modern diagnosztikai laboratóriumok, az idegrendszer vizsgálatára specializált CT, MRI és érfestő berendezés (DSA) három éve áll kihasználatlanul akkor, amikor ezekre a vizsgálatokra heteket, hónapokat kell várakozni a fővárosban. Az ingatlan tervezett eladását azonban megakadályozta „Sukoró” hullámverése.
A polgári oldal a Lipót ügyét az első perctől kezdve felkarolni látszott. Elhangzottak kijelentések, hogy ez az ügy túlnő a szakmapolitikán. A Lipót szimbólumává vált a beteg-, az orvos-, sőt a pszichiátriaellenes törekvéseknek. Ezzel szemben a polgári oldal vezető politikusai emelték fel szavukat az intézet mellett. Reményt adott Pokorni Zoltán, Tarlós István, Láng Zsolt, Molnár Ágnes, Szócska Miklós, Mikola István személyes állásfoglalása, Sólyom László és Mádl Dalma ismételt látogatása.
Vissza lehet-e állítani a régi helyzetet? Életre lehet-e kelteni újra az intézetet? Ez nap mint nap felmerül betegek, orvosok, a Lipót sorsát szívükön viselő állampolgárok részéről. A kérdő tekintetek a szakmapolitikai vezetőket, a pszichiátriai szakma képviselőit keresik.
Az aktuális szakmai álláspont vitatható. Az intézet nemzetközi ismertségét, szakmai sikereit többek között annak is köszönhette, hogy itt szoros integrációban működtek együtt az idegrendszerrel foglalkozó, különböző szakterületekhez tartozó klinikusok és kutatók, a neurológiát és pszichiátriát, az addiktológiát és alkohológiát, a vascularis neurológiát és epileptológiát egyaránt magas szinten művelők. Ez az egység, integrált működtetés olyan szakmai előnyökkel járt, amelyek elérésére ma ismét egyre kifejezettebb a törekvés nemzetközi szinten is. Ugyanekkor ez a modell ma itthon sokak számára nem vonzó. A jelenlegi véleményformáló pszichiáterek egy része nem kíván olyan országos pszichiátriai intézetben gondolkodni, ahol a neurológia (stroke-, epilepsziaellátás) is jelen van. Úgy tűnik, hogy a pszichiátria saját elszenvedett vereségeit egy ilyen önmegvalósító lépéssel kívánja ellensúlyozni, jövőképét egy társszakmával szembeni elhatárolódásban kívánja megfogalmazni. Ezt a törekvést talán az is jelzi, hogy a hazai neurológiát átfogó társaság magát Magyar Ideg- és Elmeorvosok Társaságának nevezi, míg a pszichiáterek a Magyar Pszichiátriai Társaságban vesznek részt. Kétségtelen, hogy a pszichiátriai véleményformálók másik része elkötelezett a Lipót típusú többszakmás intézmény újraélesztése mellett. Ezek a szakemberek világosan látják, hogy a pszichiátriában, a neurológiához hasonlóan, a központi idegrendszer, az agy kórállapotai állnak a háttérben, ennek megfelelően ugyanaz a diagnosztikai módszertan, műszerpark, laboratóriumi háttér, neuropatológia, genetika elektrofiziológia, klinikai pszichológia, neuroradiológia segítheti a magas szintű tevékenységet, amit a két társszakma egy leendő intézetben közösen tudna ismét működtetni. Az is ismert, hogy a neurológiai kórállapotokban gyakori a pszichiátriai természetű tünetképződés (talán a legismertebb a szélütést követő vagy sclerosis multiplexhez csatlakozó depresszió), és a pszichiátriainak vélt megbetegedések mögött gyakori az organikus idegrendszeri károsodás (például a homloklebeny daganatai gyakran pszichés tünetekkel indulnak). Természetesen a napi életet kísérő pszichológiai jelenségek problémáinak megoldása nem képezi egy ilyen intézmény feladatait. Az ambuláns ellátáshoz nincs szükség ilyen szintű intézményi háttérre. Ezek után felvetődik a kérdés: a pszichiátria szakma hangadó vezetőinek egyáltalán érdeke-e, hogy legyen újra egy nagy pszichiátriai intézmény? Azt kell látnunk, hogy nem. Egyesek a lakóközösségi pszichiátriát állítják szembe az intézményi ellátással, mások egy ilyen súlyú intézménytől saját tudományos és/vagy egzisztenciális jövőjüket féltik.
Az országos intézetek státusa – mert ez volt az OPNI pozíciója – is az elmúlt korszakban ismételten megkérdőjeleződött. A minisztérium mint fenntartó az elmúlt két évtizedben a gyakori miniszteri személycserék alkalmával újra és újra definiálni kívánta az országos intézetek jogi státusát, feladatkörét, működési feltételeit. Ugyanakkor a vezető népegészségi problémák kezelésében az országos intézetek folyamatosan bizonyították elkötelezettségüket, hatékonyságukat, szakmai irányító képességüket. Vitatható-e, hogy a pszichiátria/neurológia területén az ország mentálhigiénés állapota, depresszió- és öngyilkossági statisztikája, az időskor folyamatosan növekvő pszichiátriai problémái, az alkoholizmus és kábítószer-használat terjedése, a forenzikus pszichiátria megoldatlanságai vagy akár a stroke-ellátás olyan szakmai, szakmapolitikai kérdéseket vet fel, amelyek országos szintű szervezési, minőségbiztosítási feladatokat jelentenek, és amelyeket csak egy ilyen hatáskörű intézmény tud sikerrel ellátni, támogatva az egészségpolitikai koncepciók megvalósítását?
A közeljövő döntései mutatják meg, hogy tovább működik-e az a logika, ami az intézetet megszüntette, vagy megújult formában újraindul-e a hazai pszichiátria és neurológia országos intézete.

A szerző egyetemi tanár, 2002-től az OPNI bezárásáig
az intézet főigazgatója volt

A vita eddigi hozzászólói: Topolánszky Ákos: Hazánk állapota a szenvedélybetegségek tükrében (október 15.), F. Földi Rita: Szenvedélybetegség: a társadalom kórtünete (október 28.), Mohás Lívia: A lelki és szellemi egészség alapozása (november 6.).