Kevés nagyobb hatású előadója volt a popkultúrának ennél a szemüveges liverpooli krakélernél: Lennon a hatvanas évek ellenkultúrájának egyik vezető karakteréből vált popikonná, pedig ma is tiltakozna ellene, ha tehetné. 1940. október 9-e Liverpoolban: német bombák pusztítják a várost, miközben Julia és Alfred Lennon gyermeke megszületik, a keresztségben a John Winston Lennon nevet kapja, a középsőt bizony Winston Churchill után. A történelem fricskája, hogy ez a Winston nem a Brit Birodalom megmentésére, hanem annak szellemi, kulturális lebontására tette fel az életét. Lennon apja tengerész: zűrös gyerekkor vár a kisfiúra, ötéves korában választania kell Új-Zélandra távozó apja és otthon maradó anyja között. Lennon az apját választja, de rögtön utána anyja után szalad. Kettős érzelmek, kettős személyiség, kettős fantázia – Lennon egész életét végigkíséri egyfajta kifinomult bizonytalanság, amely olyannyira beskatulyázhatatlanná tette őt.
Zűrös a kamaszkor is, boszszantja a tanárokat. „Reménytelen. Az osztály bohóca. A többiek idejét pazarolja el” – áll egy iskolai jelentésben. Lennon később maga is megvallja: bajkeverő volt, aki társai életét akarta felforgatni, mert neki nem volt igazi otthona. Helyette megtalálta magának a zenét: gitárt vett a kezébe, majd bandát szervezett. A 17 éves Lennon bevette zenekarába a 15 éves Paul McCartneyt és a 14 éves George Harrisont. „Lennon még sok bajt fog neked okozni” – figyelmeztette McCartneyt az apja, de azért engedte őket a nappalijukban próbálni. „Felnéztünk Johnra. Idősebb, gyorsabb felfogású és okosabb volt nálunk” – ismerte el később McCartney. A klubzenekar 1960 augusztusában felvette a Beatles nevet, majd a nyár végére Hamburgba szerződtek. Innentől poptörténelmet írtak.
De hogy mi Lennon öröksége a Beatles, szólókarrierje és halála után? Először is több száz dal, amelyekből több tucat máig a popzene, a rock alapvetése maradt. A legértesültebb Beatles-kutatók szerint a dalokat együtt jegyző Lennon– McCartney szerzőpárosból az utóbbi felelt a jól fésült slágerekért és az egyszerű szerelmes számokért, míg John Lennon hozta a Beatles elborultabb, művészibb, dühösebb és politikusabb oldalát. De mi táplálta Lennon dühét? Nem volt éppen konzervatív személyiség, sőt: lázadt a hagyományos intézmények, az oktatási rendszer, az egyház, a megmerevedett politikai struktúrák és a brit társadalmi elitizmus ellen. „A munkásosztály hősének lenni, ezért már érdemes élni” – énekelte a Working Class Heróban. Hajtotta őt a gyerekkortól magával hurcolt otthontalanság érzése, és nem találta helyét a világban. A kor, amelyben élt, éppen ezért borult le a lábai elé.
„Híresebbek vagyunk, mint Jézus” – mondta sikerei csúcsán, és bár a botrány miatt pontosítgatta a kijelentése értelmét, talán mégis sejtette: ott és akkor igazat mondott. Ráérzett a korszellemre, a hatvanas évek ellenkultúrájára, a diadalmas baloldal évtizedeire, a tradicionális nyugat alkonyára. Mégsem volt igazán forradalmár alkat: a Revolution című Beatles-dalban ’68 lázadóinak szakállát húzogatta: „Ha rombolásról beszélsz, ha Mao képével vonulsz, rám nem számíthatsz.” Baloldali mozgalmi lapok rögtön „árulásnak”, „burzsoá jajveszékelésnek” nevezték Lennonék békére intő bölcsességét. Ahogy évekig a Beatles és Yoko Ono között őrlődött, úgy egyensúlyozott az ellenkultúra radikálisai és a béke, a tisztelet hívei között is. Hol játékra és iróniára, hol tépelődésre és belső bizonytalanságra vezette mindez a kettős természetű Lennont.
Lennon ma egy karcos hang gyerekkorunk bakelitlemezeiről, egy inspiráló művész az őt követő nemzedékek számára, egy örök kérdőjel a bevált hagyományok és a fennálló rendszerek kényelmes híveinek. Így van ez jól: hogyan találnánk válaszokat az élet és a világ nagy problémáira, ha előtte nem teszi fel valaki a kérdéseket.
origo.hu
Magyar Péter testvére nem tudja értelmezni a „fizetési lista” kifejezést - videó
