BKV-sztori a Duna TV-nél

Egy luxus-magánklinikával kötött nyolcmilliós szerződést Cselényi László volt Duna TV-elnök és az általa kinevezett Szekeres László műszaki és gazdasági igazgató maga és a felesége részére. A számlát a tévével fizettették ki – írtuk a múlt héten. A társaság egy hónapja kinevezett vezérigazgatója akkor azt ígérte, vizsgálatot indít. Ókovács Szilveszter most válaszolt lapunk kérdéseire.

Mire jutottak a belső vizsgálatnál?
– Tényleg kellemetlen eset. A rengeteg pozitív tettet végrehajtó, és eddig pozitív nullszaldóval is gazdálkodó Dunába nem Savonarolaként óhajtottam megérkezni, Columbo hadnagy képességeivel sem rendelkezem. Mégis, az elmúlt héten bárhová nyúltam, felidegesítettem magam. Ami a magánklinikát illeti, válaszként az jött: hagyománya van, hogy dunás vezetők családtagjai közpénzen gyógyulnak. Már 2004-ből szól szerződés, amely ugyan „szemérmesebb”, mert Pekár István akkori elnök házastársán és kisfián túl legalább huszonhárom tévés vezetőt is leszűret – és már itt feltűnik Szekeres főigazgató úr neje. Ehhez képest a 2009-es kötésű Dr. Rose-eset nagyságrendekkel feljebb van, és ide már csak a két úr, valamint a televízió szempontjából indifferens feleségeik kerültek át, nyolcmillió forint előre utalását követően.
– Egy tanyasi tanító is közpénzből él. Mégsem szűrik drága klinikákon…
– Egy jóléti államban még rendben is volna, hisz a köznek is haszon, ha preventíve segít a dolgozóin, az még mindig lehet olcsóbb, mint a kolléga kiesése a munkából, gyógykezelése – de nem a legdrágább magánklinikák egyikén. Ami igazán meglepett: a közpénzek iránti közömbösség, a „nekem ez jár” vérlázító nyugalma, amely sem a Duna Televízió küldetéséhez és múltjához, sem a munkatársak döntő többségének odaadásához nem méltó. Visszatérve az inkriminált szerződéshez: a harmadik felsővezető, A. Szabó Magda alelnök kimaradt a kedvezményezettek köréből, sőt beavatni is elfelejtették, miközben a két úr között foglalt helyet a ranglétrán – mi ez, ha nem mutyi?
*
– Amit most elmondott, az büntetőjogi kategória.
– A jogászaink szerint is megalapozott a különösen nagy értékre elkövetett hűtlen kezelés gyanúja. De történt más is. Szekeres főigazgató úr távozik: személyi anyagát lapozva egy 2009-es trükk körvonalai bontakoztak ki. Április elsejével szerződteti őt Cselényi elnök úr főigazgatói munkakörbe, ugyanazon a napon biztosítja arról is, hogy munkakapcsolataiban tovább használhatja az alelnök titulust.
– Mi történhetett itt?
– Én is ezt kérdeztem, hisz mindketten folyamatos munkaviszonyban álltak a Dunán. Miért kellett megszűnnie de jure Szekeres alelnökségének? Kikértem a március–áprilisi pénzmozgást, és kiderült: csaknem 53 millió forint került át az alelnök-főigazgató számlájára, „felmentés” címén. Épeszű vállalat nem kötne olyan szerződést, amely szerint ha a munkavállaló mond fel, pláne indoklás nélkül, akkor is jár neki lelépti díj – méghozzá 15 havi! Szekeres úr színleg kilépett, és kapott még 4 havi felmondási időt és 47 napnyi szabadságot is, mindet pénzben, azonnal. Aztán a két úr újra összehajolt: az elnök tán kérte, Szekeres úr tán meggondolta magát, és ment tovább a kocsi, immár főigazgatóként, hogy ne legyen gond a visszaszerződtetéssel. Piti ügy volna emlegetni, hogy kiszívtak egy nagy zsák közpénzt a kasszából? És még az alelnöki titulus is megmaradt – mintha a BKV-sztorit hallanánk újra.
– És miért nem tesz feljelentést ebben az ügyben?
– Megtesszük hétfőn a Dr. Rose-ügyben, és az utóbb említett közpénzes csiki-csukiéra is sor kerül majd. Ám se a mintegy hatvanmillió visszaszerzése, se az esetleges büntetés nem orvosolja a valódi bajt: elképzelhetetlen, hogy a televízióban többen ne tudtak volna minderről. Az ethosz szétzilálása, az erkölcsök lerontása pusztán a jogerőtől nem fordul vissza.
– Nem csupán a legfelsőbb vezetésnek volt aranyélete: úgy tudom, számos olyan ember is van a Duna TV-nél, aki csak fizetést kapott, munkát nem várt el tőlük senki.
– Sajnos több munkatárs esetében a bér plusz honorárium rendszere úgy élt, hogy 400-500 ezres alapbérért cserébe semmilyen teljesítményt nem várt a televízió: bármit tettek, azért már extrapénzt kaptak. A Dunánál egyébként igen jól lehetett keresni, már persze, egy bizonyos körnek. És jó hangosan lehetett hirdetni, hogy a kereskedelmi médiumoknál ennél sokkal magasabb pénzek folynak. Onnan jövök: nem igaz.
– És erre a szisztémára jött még rá a prémium?
– Automatikus prémium: e műfajjal is most ismerkedem, a „hagyomány” egyik újabb, elhagyandó eleme. Bizonyos emberek évente négyszer megkapták a negyedévi keresetük húsz-harminc százalékát, néha felét, ám prémiumfeladatokat nem tűztek ki. Egyfelől érteni vélem a logikát, hisz a prémium köztehervonzata némileg kedvezőbb, így bérfejlesztésnél ezzel lehetett játszani. Ám végeredményben kaotikus helyzet jött létre, amely – a kassza mellett – megint a morálra mért csapást: sokan láthatták, hogy keveseknek a puszta létükért is prémium jár. Számoljunk csak: egy év alatt hathavi pluszkereset is kiforoghatott a reflexes premizálásból.
– Visszás szerződésekről beszéltünk, a tárgyi vagyonról azonban még nem esett szó.
– Pedig a napokban ezen is meglepődtem. A Duna TV-nél szokássá vált az is, hogy a távozó vezető által használt, a cég tulajdonát képező műszaki cikkeket megvásárolhatják. Nyilván nem beszerzési, de nem is könyv szerinti értéken, hanem utóbbinak mindössze 5 százalékáért. Így lesz félmilliós, alig használt laptopból, szinte új IPhone-ból ötezer forintos ajándék – az a tanyasi tanító talán még tízezret is megadna érte, csak hát nem teheti. Ő nem.
– Nyilván ez is a legfelsőbb vezetők beleegyezésével történhetett.
– Kanyarodjunk vissza. A Duna Televízió 800 ezer forintért vásárol egy – nyilván garázsajtónyi – tévékészüléket, amelyet azonnal használatba ad az alelnök-főigazgatónak. Értéke hogy-hogy nem, két év alatt nullára pörög: ezek alapján ingyen megtarthatná, miközben ki se jött a masina a lakásából. A döntésem természetesen az, hogy semmi nem eladó.
– Nem csak pénzügyi kérdés ez…
– Nem értem, miféle istencsászárságot képzeltek itt emberek, mit hittek, kik ők? Bizantiánus udvar épült ki, miközben ez csak egy köztelevízió! Egyesek – szó szerint és képletesen is – úgy érezték, hazavihetik a tévét! Értem én, hogy több úszhatott el rossz vagy rosszhiszemű szakmai döntéseken, például, miért kellett a velencei fesztiválra három tucat munkatársnak kiutaznia –, de a pénzpocsékolás büntetőjogi vetületét feltárnom sürgetőbb kötelesség. Minden efféle ügyben így is fogunk eljárni.
– Mit gondol, mikor tudja lezárni a munkájának ezt a részét?
– Mihamarább szeretném. És legközelebb remélem, önöknek is arról beszélhetek, amiről a többi orgánumnak, még a kényelmetlen ügyek kipattanása előtt: a Duna Televízió tizennyolc éves történetének nemes örökségét hogyan építjük tovább. Minden cinizmusuk dacára még az elnök embereinek is érezniük kellett, hogy kizökkent az idő – most nekünk kell helyre tolni azt.