BKV-sztori a Duna TV-nél

Egy luxus-magánklinikával kötött nyolcmilliós szerződést Cselényi László volt Duna TV-elnök és az általa kinevezett Szekeres László műszaki és gazdasági igazgató maga és a felesége részére. A számlát a tévével fizettették ki – írtuk a múlt héten. A társaság egy hónapja kinevezett vezérigazgatója akkor azt ígérte, vizsgálatot indít. Ókovács Szilveszter most válaszolt lapunk kérdéseire.

Bodacz Balázs
2010. 12. 29. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Mire jutottak a belső vizsgálatnál?
– Tényleg kellemetlen eset. A rengeteg pozitív tettet végrehajtó, és eddig pozitív nullszaldóval is gazdálkodó Dunába nem Savonarolaként óhajtottam megérkezni, Columbo hadnagy képességeivel sem rendelkezem. Mégis, az elmúlt héten bárhová nyúltam, felidegesítettem magam. Ami a magánklinikát illeti, válaszként az jött: hagyománya van, hogy dunás vezetők családtagjai közpénzen gyógyulnak. Már 2004-ből szól szerződés, amely ugyan „szemérmesebb”, mert Pekár István akkori elnök házastársán és kisfián túl legalább huszonhárom tévés vezetőt is leszűret – és már itt feltűnik Szekeres főigazgató úr neje. Ehhez képest a 2009-es kötésű Dr. Rose-eset nagyságrendekkel feljebb van, és ide már csak a két úr, valamint a televízió szempontjából indifferens feleségeik kerültek át, nyolcmillió forint előre utalását követően.
– Egy tanyasi tanító is közpénzből él. Mégsem szűrik drága klinikákon…
– Egy jóléti államban még rendben is volna, hisz a köznek is haszon, ha preventíve segít a dolgozóin, az még mindig lehet olcsóbb, mint a kolléga kiesése a munkából, gyógykezelése – de nem a legdrágább magánklinikák egyikén. Ami igazán meglepett: a közpénzek iránti közömbösség, a „nekem ez jár” vérlázító nyugalma, amely sem a Duna Televízió küldetéséhez és múltjához, sem a munkatársak döntő többségének odaadásához nem méltó. Visszatérve az inkriminált szerződéshez: a harmadik felsővezető, A. Szabó Magda alelnök kimaradt a kedvezményezettek köréből, sőt beavatni is elfelejtették, miközben a két úr között foglalt helyet a ranglétrán – mi ez, ha nem mutyi?
*
– Amit most elmondott, az büntetőjogi kategória.
– A jogászaink szerint is megalapozott a különösen nagy értékre elkövetett hűtlen kezelés gyanúja. De történt más is. Szekeres főigazgató úr távozik: személyi anyagát lapozva egy 2009-es trükk körvonalai bontakoztak ki. Április elsejével szerződteti őt Cselényi elnök úr főigazgatói munkakörbe, ugyanazon a napon biztosítja arról is, hogy munkakapcsolataiban tovább használhatja az alelnök titulust.
– Mi történhetett itt?
– Én is ezt kérdeztem, hisz mindketten folyamatos munkaviszonyban álltak a Dunán. Miért kellett megszűnnie de jure Szekeres alelnökségének? Kikértem a március–áprilisi pénzmozgást, és kiderült: csaknem 53 millió forint került át az alelnök-főigazgató számlájára, „felmentés” címén. Épeszű vállalat nem kötne olyan szerződést, amely szerint ha a munkavállaló mond fel, pláne indoklás nélkül, akkor is jár neki lelépti díj – méghozzá 15 havi! Szekeres úr színleg kilépett, és kapott még 4 havi felmondási időt és 47 napnyi szabadságot is, mindet pénzben, azonnal. Aztán a két úr újra összehajolt: az elnök tán kérte, Szekeres úr tán meggondolta magát, és ment tovább a kocsi, immár főigazgatóként, hogy ne legyen gond a visszaszerződtetéssel. Piti ügy volna emlegetni, hogy kiszívtak egy nagy zsák közpénzt a kasszából? És még az alelnöki titulus is megmaradt – mintha a BKV-sztorit hallanánk újra.
– És miért nem tesz feljelentést ebben az ügyben?
– Megtesszük hétfőn a Dr. Rose-ügyben, és az utóbb említett közpénzes csiki-csukiéra is sor kerül majd. Ám se a mintegy hatvanmillió visszaszerzése, se az esetleges büntetés nem orvosolja a valódi bajt: elképzelhetetlen, hogy a televízióban többen ne tudtak volna minderről. Az ethosz szétzilálása, az erkölcsök lerontása pusztán a jogerőtől nem fordul vissza.
– Nem csupán a legfelsőbb vezetésnek volt aranyélete: úgy tudom, számos olyan ember is van a Duna TV-nél, aki csak fizetést kapott, munkát nem várt el tőlük senki.
– Sajnos több munkatárs esetében a bér plusz honorárium rendszere úgy élt, hogy 400-500 ezres alapbérért cserébe semmilyen teljesítményt nem várt a televízió: bármit tettek, azért már extrapénzt kaptak. A Dunánál egyébként igen jól lehetett keresni, már persze, egy bizonyos körnek. És jó hangosan lehetett hirdetni, hogy a kereskedelmi médiumoknál ennél sokkal magasabb pénzek folynak. Onnan jövök: nem igaz.
– És erre a szisztémára jött még rá a prémium?
– Automatikus prémium: e műfajjal is most ismerkedem, a „hagyomány” egyik újabb, elhagyandó eleme. Bizonyos emberek évente négyszer megkapták a negyedévi keresetük húsz-harminc százalékát, néha felét, ám prémiumfeladatokat nem tűztek ki. Egyfelől érteni vélem a logikát, hisz a prémium köztehervonzata némileg kedvezőbb, így bérfejlesztésnél ezzel lehetett játszani. Ám végeredményben kaotikus helyzet jött létre, amely – a kassza mellett – megint a morálra mért csapást: sokan láthatták, hogy keveseknek a puszta létükért is prémium jár. Számoljunk csak: egy év alatt hathavi pluszkereset is kiforoghatott a reflexes premizálásból.
– Visszás szerződésekről beszéltünk, a tárgyi vagyonról azonban még nem esett szó.
– Pedig a napokban ezen is meglepődtem. A Duna TV-nél szokássá vált az is, hogy a távozó vezető által használt, a cég tulajdonát képező műszaki cikkeket megvásárolhatják. Nyilván nem beszerzési, de nem is könyv szerinti értéken, hanem utóbbinak mindössze 5 százalékáért. Így lesz félmilliós, alig használt laptopból, szinte új IPhone-ból ötezer forintos ajándék – az a tanyasi tanító talán még tízezret is megadna érte, csak hát nem teheti. Ő nem.
– Nyilván ez is a legfelsőbb vezetők beleegyezésével történhetett.
– Kanyarodjunk vissza. A Duna Televízió 800 ezer forintért vásárol egy – nyilván garázsajtónyi – tévékészüléket, amelyet azonnal használatba ad az alelnök-főigazgatónak. Értéke hogy-hogy nem, két év alatt nullára pörög: ezek alapján ingyen megtarthatná, miközben ki se jött a masina a lakásából. A döntésem természetesen az, hogy semmi nem eladó.
– Nem csak pénzügyi kérdés ez…
– Nem értem, miféle istencsászárságot képzeltek itt emberek, mit hittek, kik ők? Bizantiánus udvar épült ki, miközben ez csak egy köztelevízió! Egyesek – szó szerint és képletesen is – úgy érezték, hazavihetik a tévét! Értem én, hogy több úszhatott el rossz vagy rosszhiszemű szakmai döntéseken, például, miért kellett a velencei fesztiválra három tucat munkatársnak kiutaznia –, de a pénzpocsékolás büntetőjogi vetületét feltárnom sürgetőbb kötelesség. Minden efféle ügyben így is fogunk eljárni.
– Mit gondol, mikor tudja lezárni a munkájának ezt a részét?
– Mihamarább szeretném. És legközelebb remélem, önöknek is arról beszélhetek, amiről a többi orgánumnak, még a kényelmetlen ügyek kipattanása előtt: a Duna Televízió tizennyolc éves történetének nemes örökségét hogyan építjük tovább. Minden cinizmusuk dacára még az elnök embereinek is érezniük kellett, hogy kizökkent az idő – most nekünk kell helyre tolni azt.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.