(miért nem politizálok )

Én nem tudom, észrevette-e a figyelmes olvasó, hogy egy idő óta ezekben az írásokban nem foglalkozom napi politikával. Ez nem elfordulást, csupán várakozást jelent. A napi történések nem bírnak arra, hogy tollat ragadjak, mivel úgy vélem, hosszabb idő alatt dőlhet csak el, merre fordul az ország sorsa. Természetesen nem akarok az ellenzék ellenzéke lenni, vadliberális kollégáim ettől, az elmúlt gyászos esztendők során, véglegesen elrettentettek. A kormány teljesítményéről az év végéig nincs szándékomban véleményt nyilvánítani.
Gyurcsány már-már absztrakt vagy abszurd személyiségével azért nem foglalkozom, mert szemtelenségének és arroganciájának mértéke lebénít. Szinte nem hiszem el, hogy ilyen létezik. Október 23. után írtam ugyan egy vezércikket, ami politikai publicisztikának is tekinthető, de abban sem foglaltam állást aktuális kérdésekben, inkább csak elégedettségemnek adtam hangot, hogy végül ezen a szent napon békesség van és Magyarország örül. Ha már kitértem erre, megragadom az alkalmat, hogy elnézést kérjek az éber olvasótól, mivel – félrehallás miatt, de lényegében az én hibámból vagy figyelmetlenségem következményeként – Egmont helyett Edmond jelent meg az újságban. Talán elhiszik nekem, hogy sejtem, miszerint Edmond Dantes Monte Cristo gróffal, Egmont pedig Beethoven nyitányával azonos. Mióta az újságok számítógépen készülnek, nyomdahibáról aligha beszélhetünk, sajtóhibáról annál inkább.
Korom előrehaladtával sajnálatos módon a politikával kapcsolatban megváltoztak az érzéseim. Úgy vélem, ez a jelenség és küzdelem, amely végigkísérte az emberiség egész történetét, valójában egy helyben forog, s végső soron, bár az egyén földi sorsát befolyásolja ugyan, a végkifejletre nincsen hatással, a harc véglegesen sohasem dőlhet el. A lényeg ott van a létezés túlsó felén, habár tény, hogy a politika mint evilági emberi szerepvállalás, megnövelni látszik az érdemeket és felnagyítja a hitványságokat. Nézetei azonban senkit sem tesznek hitvánnyá vagy méltóvá, csak cselekedetei, melyek gyakran a nézetek nyomában járnak. A hazugság és igazság, a hatalommal való élés módja nem csupán választási sikereket vagy bukásokat jelent, de minden bizonnyal a végső megítélést is befolyásolja. Nem a történelem ítélőszékéről beszélek, mert az emberi ítélőképesség az idők távlatában sem tévedhetetlen.
Mindezzel együtt a jó és a rossz kormányzat közötti különbség közelről és távolról is szembeötlő, s az adott kor, a kortársak vélekedése sem közömbös. Viszont a túlzottan agresszív vélekedés nagy kárt okozhat. Például a chartás rendezvényt futólag a tévében nézve megdöbbentett, amikor egy lényegében nímand személy, történész-író vagy miféle, illetlen és durva kifejezéseket használva rontott azokra, akik, úgymond, azt merik róla mondani, hogy ő nem magyar. Megdöbbentett dühös indulata, mivel fogalmam sincs, hogy kik azok, akik őt nem tartják magyarnak, s eme ostoba vélekedésüknek hangot is adnak. Aki magyarnak érzi és vallja magát, az magyar, legyen bár hottentotta vagy eszkimó. Ez a legkézenfekvőbb igazság. Kár az ezt kétségbe vonó ostobákat gyűlölni, és igazán magyaros káromlással illetni. Igaz, Ady is kifakadt azok ellen, akik őt magyartalansággal vádolták. Ady Ady volt. A chartás és gyurcsányos úr pedig az, aki, és semmi több.
Remélem, ezzel még nem politizáltam, csak arra hívtam fel a figyelmet, hogy az ilyen dupla fedelű kijelentések nem tesznek jót a magyarságnak. Másrészt: sajnos Gyurcsány maga is magyar, erre nem csak a Himnusz alatt szívre tett kezéről következtetek. Sajnos és ismételten sajnos, ő egy magyar politikus, ráadásul „büszke és bátor”, s csak helyenként böszme.
Hogy magyar voltunk előbbre való-e, mint az emberségünk, becsületünk és a „haza becsülete”, én nem tudom…