A bűnbeesés után maga az Úr is eszik a Lucifer által hozzávágott almából. A teológiailag merész kép gondolatok sorát indíthatja el a nézőben a bűn és a tagadás természetéről, Isten munkájáról. William Blake Ádám teremtését ábrázoló festménye juthat eszünkbe: az Úr a kígyótól gúzsba kötve alkotja meg az első embert, aki így jóformán képtelen arra, hogy ne kövesse el az eredeti bűnt.
Egybevág mindezzel Ádám (Rátóti Zoltán) első megszólalása is. A kiűzetés utáni harmadik szín egy mondatát ismétli apró, a jelen időt a múltba helyező módosítással: „Hová lett énem zárt egyénisége?” A Vidnyánszky-rendezés felütése szinte sugallja, hogy a bukás eleve elrendelt, ennek tudata pedig már a teremtés pillanatában létezik, azzal egyszerre születik. A bukás, a bűn, az ember predesztinált útja így lesz hangsúlyosan az üdvtörténet részévé. Utóbbinak eszköze a mitikus ősgonoszként (nem cinikus értelmiségiként) feltűnő Lucifer is: az Úrtól való abszolút függése fontos vonása az előadásnak.
Ádám és Éva (Ónodi Eszter) eleinte nem mint az események résztvevői, hanem mint szemlélői bóklásznak a történelmi színek között. Álomnak, szakrális időutazásnak vagy egyszerre mindkettőnek gondolhatnánk ezt. (Az eredeti szövegtől eltérően a történelmi szereplőket nem egyedül Rátóti alakítja: a Fáraót például Tóth László, Miltiádészt Gáspár Sándor.) A bizánci színben aztán Ádám először lényegül át teljesen a jelenet hősévé, Tankréd lovaggá. A rendezés részben ezzel a megoldással a kereszténység megjelenését helyezi az előadás középpontjába. Az egyetlen eszme, amelyben Ádám a Vidnyánszky-adaptációban nem csalódik, a kereszténység – függetlenül attól, hogy az eltorzult vallásosság, a tanítást megcsúfoló rossz gyakorlat kiábrándulást szül.
A következő, a prágai színben Ádám megmarad Tankréd lovagnak, kardját továbbra is kezében tartja: hűséges az eredeti, tiszta eszményhez. Keplert a két prágai jelenetben Cserhalmi György alakítja, a párizsi álomképben aztán megint Ádám válik Dantonná. A legtöbb Tragédia-adaptációban kiemelt jelentőséget kap a francia forradalom, ez a zenit, ahonnan az első ember szellemi értelemben már csak lefelé halad. A Vidnyánszky-rendezés is érzékelteti a párizsi jelenet fontosságát, de az előadás eszmei vezérfonala végig a keresztény gondolat marad.
Nem huszonéves, hanem érettebb művészekkel játszatja az ősi emberpárt a rendező. Ezáltal a madáchi filozófia komolyabb, hitelesebb hátteret kap. A színészek közül kifejezetten jó – a szemlélődő, küzdeni vágyó, befogadó Rátóti és a női lélek összetettségét pontos finomsággal ábrázoló Ónodi Eszter. A Lucifert alakító Trill Zsolt, Cserhalmi György (Kepler), Gáspár Sándor (Miltiádész), Varga József (az Úr) és az idén már a második Tragédiát maga mögött tudó Blaskó Péter (Péter apostol) szintén kiváló.
Olekszandr Bilozub díszlete a világegyetem szimbolikus képében ötvözi az ókori-középkori univerzumelképzelést a tudományossal. Monumentális fehér pódium gördül alá papír gyanánt az égből. Középen hatalmas fekete lyuk, egyik oldalán feltehetőleg a teremtés kezdetétől sebzett szélekkel. A színpadkép, a dinamikus (tömeg)jelenetek, a szöveget kiemelő és értelmező zene mindvégig következetesen egybevág a rendezői gondolattal.
Isten, mint azt több kísérlet – közte Luciferé is – igazolja: megközelíthetetlen. Egyedül ő képes a földi szférába eljutni, ahogy ezt a záró képsorban meg is teszi. Trónusáról leereszkedve, isteni külsejét levetve áll előttünk az Úr egyszerű munkásruhában. Mintha Vidnyánszky a krisztusi, „barátaimnak hívlak titeket” gondolatot is tartalmazó, megváltói üzenetet interpretálná záró gesztusával.
(Madách Imre: Az ember tragédiája. Szegedi Szabadtéri Játékok. Rendező: Vidnyánszky Attila.)
origo.hu
Itt van egy újabb botrányos hangfelvétel Magyar Péterről - videó
