Különösen szembetűnő a zuhanás mértéke a magyarországi szlovákság pozitív etnodemográfiai folyamatainak tükrében. Miközben a félmilliós felvidéki magyarság a legutóbbi két ismert népszámlálás között 47 ezerrel, azaz nyolc százalékkal csökkent, addig Magyarországon ugyanezen idő alatt a szlovák identitásúak tízezres közössége nyolcvan százalékkal nőtt.
A népszámlálással kapcsolatos szakmai diskurzus résztvevői egyre többször említik a Trianon előtti demográfiai hasonlóságokat, elsősorban a magyarok alacsonyabb termékenységét. „A magyarok családalapítási és gyermekvállalási kedve ebben a régióban már a XX. század elején is alacsonyabb volt, mint az ország szlovákok által lakott északi járásaiban” – nyilatkozta nemrég Branislav Sprocha, a Szlovák Statisztikai Hivatal munkatársa. Hasonlóan érvelt Gyurgyík László is, Hont vármegyét hozva fel példaként, ahol „már a Monarchia idején is jóval alacsonyabb volt a termékenység, mint más térségekben”. (A mellékelt termékenységi térképen jól látszik, hogy Hont vármegye ebben az időben inkább csak egy demográfiai zárványnak tekinthető, nem reprezentálja a mai Dél-Szlovákia akkori termékenységi viszonyait.) Gyurgyík egy másik nyilatkozatában a várható 60 ezres csökkenésből 22-23 ezret magyarázott a természetes fogyatkozással, a többit az elvándorlás és az asszimiláció számlájára írta.
Az elmúlt két évtized mintegy hússzázalékos fogyatkozásának magyarázata legalább annyira politikai, mint szakmai kérdés. A magyarság ilyen mértékű apadása önmagáért beszél, a miértre adott válaszok pedig nem lehetnek közömbösek Pozsony számára. Elsősorban azok a magyarázatok szolgálják majd a szlovák politikum érdekeit, amelyek az asszimilációs és elvándorlási arányszámok helyett inkább a magyarok negatív termékenységi mutatóira helyezik a hangsúlyt, különös tekintettel az említett történelmi párhuzamokra, amelyek a Csehszlovákia előtti időkbe tolják ki a jelenség keletkezéstörténetét.
De egyáltalán léteznek-e ilyen párhuzamok? Alátámasztható-e a felvidéki magyarok létszámzuhanása a 20. század eleji családalapítási és gyermekvállalási sajátosságokkal, ahogy azt a Szlovák Statisztikai Hivatal állítja? A családalapítási kedvet illetően aligha. A történelmi Magyarország utolsó, 1910-es népszámlálása szerint azokban a felvidéki vármegyékben, ahol a magyarok létszámaránya meghaladja a szlovákokét, magasabb volt a saját családot alapító felnőttek – házasok, elváltak és özvegyek – aránya (75 százalék), mint ott, ahol a szlovákok számaránya magasabb a magyarokénál (72 százalék).
Az említett történeti párhuzamok a gyermekvállalási kedv terén sem egyértelműek. Ennek alakulását a teljes termékenységi arányszámból ismerhetjük meg, amely azt mutatja meg, hogy egy szülőképes korú nőnek hány gyermeke lenne, ha egész életében az egyes női korcsoportok adott év szerinti termékenységi mutatói szerint szülne. Noha az 1910-es népszámlálás megyei szinten nem adja meg mind az ennek kiszámításához szükséges adatokat, az említett mutatókat egyéb módszerekkel viszonylag pontosan megbecsülhetjük. Ha az így kiszámított megyei adatokat térképre visszük, részletes képet kapunk hazánk akkori termékenységi viszonyairól. A térképen jól látható, hogy az ország középső sávjában, a Duna felső folyásától a Kárpát-medence centrumán át a mai Kárpátaljáig, illetve Székelyföldig egy kiemelten termékeny zóna húzódik. Az innen északra fekvő felvidéki megyékre ennél kisebb mértékben volt jellemző a gyermekvállalás.
A korabeli népszámlálási adatokból és éves statisztikákból az egyes nemzetiségek termékenységi mutatói is kiszámíthatók. Eszerint 1910–1911-ben az említett 18 megyében és a közigazgatásilag önálló városokban (Pozsony, Kassa, Komárom, Selmecbánya) egy szülőképes korú magyar nőre 5 élve születés jutott, míg a szlovákoknál ugyanez a szám 5,5. Megyei szinten a magyarok termékenysége Esztergom, Hont, Nógrád, Pozsony és Trencsén vármegyékben, valamint Kassa és Komárom városokban haladta meg a szlovákokét.
A szóban forgó térségben tehát a szlovákok termékenysége mintegy tíz százalékkal volt magasabb a magyarokénál. Kérdés, hogy ez a különbség elfogadható-e a felvidéki magyarság mai helyzetére adott oksági magyarázatként. Az elmúlt kilencven évben ugyanis teljesen megváltozott a Felvidék demográfiai arculata. Az 1910-ben sereghajtónak számító Árva például ma Szlovákia egyik legtermékenyebb megyéje, miközben a keleti megyékben a felduzzadt létszámú, változatlanul sok gyermeket vállaló cigányság új fejezetet nyitott az ország népesedéstörténetében. Ennél is fontosabb, hogy egészen más jelenségek befolyásolták a gyermekvállalást a XX. század elején, mint az elmúlt évtizedekben. Utóbbira az erőltetett iparosítás, a szekularizáció, a közép- és felsőfokú oktatás tömegesedése, az életcélok és életmódminták radikális változása, az alternatív együttélési modellek térhódítása szolgáltat példát. Végül, de nem utolsósorban meg kell említenünk az elmúlt évtizedek kisebbségi traumáinak feltételezhető demográfiai következményeit is. Bár a felvidéki magyarság asszimilációjának sajátosságai – elsősorban Gyurgyík munkásságának köszönhetően – ma már ismertek, a folyamatos többségi nyomásnak a gyermekvállalásra gyakorolt hatásáról még keveset tudunk. Ami egyelőre biztosra vehető: minél sokkolóbb lesz a népszámlálás eredménye, annál nagyobb igény mutatkozik majd az ilyen összefüggések megismerésére.
origo.hu
Orbán Balázs: A hét vicce: Magyar Péter tüntetést szervez a közmédia elé
