Ha valaki a nyolcvanas évek végi Közép-Európában játszódó filmet akarna forgatni, hát a mai Tihanyon – úgy, ahogy van – nem kellene sokat változtatni. Na jó, eldugnánk a szuvenírboltokból a kispárnán szendergő, életnagyságú műszőrme pincsiket, a hűtőmágneseket, a borszaküzletben elrejtenénk a prémiumpálinkákat és jó néhány helyi borospalackot. De a harminc éve is ciki hímzett blúzok, a „nagy rúzsás” kalocsai abroszok, a régi cserépedények meg a nagyon kicsike ihlettel megformált mostani kerámiák maradhatnának, amiképp a mángorlók, a világháborús viharkabátok, a pruszlikok is, meg a kifosztottság, kiüresedettség érzése is. Mert a falvakat (és az emlékezetet) kellett kifosztani, mert az ottani önellátó életformának kellett ahhoz véget érnie, hogy ezek a tárgyak most – kikerülve a régi körforgásból – itt kéressék magukat, hátha valami pénzes külföldi turista elviszi őket valahová, ahol senki nem tud róluk az égvilágon semmit. Mi mindent kellett ahhoz elfelejteni, hogy a nyolcvanas évek végén valaki ebben a műkemencés, műparasztos jóléti szocializmusban gondtalanul jól érezze magát, mi minden felejtenivaló volt itt, hogy jót enni, jót inni az is tudott, aki felejteni csak átmenetileg.
Bujtor Istvánról jutott eszembe ez a sok minden, Latinovits Zoltán testvéréről, vagyis a nagyszerű, ám – sok más tehetséges „osztályidegenhez” hasonlóan – parkolópályára került Eötvös Csöpiről, a magyar Bud Spencerről, aki a kétbalkezes Kardos doktor helyett mindig mindent kinyomozott, és aki nélkül balatoni vitorláskikötőt ma sem lehet elképzelni. Mindig az az ember érzése, hogy valahol ott van Bujtor hajója is, és majd jön, és megneveli a bűnözőket, és közben pedig élvezi helyettünk is az életet, mert az is nagy vállalás, birtokba venni ételt-italt-tengert-szelet-asszonyokat. Karinthy Ferenc és Bujtor István személyében kaptunk is e célra megfelelő kapacitású hősöket. (És akkor Szalay Károly Bikakolostor című regényeinek „életes” figuráiról még nem is beszéltünk.)
Bujtor két éve halt meg, a tihanyi Németh László Művelődési Házban filmnap őrzi az emlékét és a róla elnevezett szabadtéri színpad. Meg a tihanyiak, mert sokan statisztáltak a filmjeiben, s megjelentek benne balatoni helyszínek is, főleg rendőrkapitányságok, kikötők, éttermek, borospincék, kanyargó utak nyaktörő autós üldözésekhez, partok, stégek, hajók. Tihanyban a Gulyás udvar, más néven a Keszeg étterem elképzelhetetlen volt nélküle, oda járt ebédelni nap mint nap. Most, amikor besandítottam az utcáról a keskeny és hátul kiszélesedő asztalsorra, Avar István borozott ott éppen a feleségével. Bujtor vörösboros volt, főleg a saját cabernet-sauvignon-merlot házasítását szerette, vagyis a testes, elegáns borokat óriási savakkal, amikhez muszáj hatalmasat lakomázni, jó magyarosat, utána pedig kiadós édességet. A Ferenc pince túrógombóca volt a kedvence.
Ha keressük kicsit, azért találunk egy másik Tihanyt is. Olyat, amely messzebb ment a múltba, de előrébb tart a jelenben is. Az Apáti-hegy oldalában az erdőtől legeltetéssel visszaveszik lassan az 1924-ben telepített levendulaültetvények földjét. Az itt termett levendulából készült olajat valaha többre tartották a világon, mint a franciát, a 60-as években mégis részben kiirtották, részben pusztulni hagyták. Uniós támogatásból a Belső-tó partján Levendulaház is épült, amely dramatikus formában mutatja be a táj kialakulását. Gombnyomásra meggyűrhetjük a régi vulkanikus hegyek talajrétegeit, besétálhatunk a vulkánba, kitörést, lávaömlést indíthatunk füsttel, ömlő forró, vörös lávafolyammal. Növényvilág, állatvilág ölel körül, míg aztán kikérjük a levendulaszörpünket a hegynyi levendulavirágok körül táncoló óriás méhek alatt.
origo.hu
Megszólalt Magyar Péter volt barátnője: Magyar Péter nem az, akinek látszik - videó
