(mire jó az okostelefon )

Én nem tudom, szükségem van-e ahhoz valamely elektronikus támogatásra, hogy megírjak egy SMS-t, netán egy e-mailt vagy egy karcolatot azok közül, amelyekkel már hosszú évek óta untatom az olvasót. A laptopomat csíptem rajta először, hogy beleavatkozik a munkámba, s halvány betűkkel ugyan, de tovább folytat helyettem egy-egy szót, sőt gondolatot, amit leírni igyekszem. Meglehetős tapintattal jár el: ha másképp folytatom a szöveget, mint ő gondolja, azonnal visszavonul, törli saját ötletét, s aláveti magát akaratomnak. Így tulajdonképpen nem alakul ki vita közöttünk, még akkor sem, amikor a „nap nap után” kifejezést alkalmazom, ő pedig úgy véli, s jelzi is, miszerint sokallja a két „napot” egymás mellett, ily szoros közelségben. Pofátlanul feltételezi tehát, hogy tévedésnek vagy saját bugyutaságomnak estem áldozatul. Természetesen vele ilyesmi semmi körülmények között egyáltalán nem történhet. Szemmel látható, hogy nincs benne semmi rosszindulat, adott esetben igyekszik kitalálni, mire gondolok, s le is írja, nehogy feleslegesen bajlódjak vele. A minap a „napnyugta” kifejezést próbáltam alkalmazni, ő a „nap” kezdet után villámgyorsan beírta, hogy „napfény”, máskor pedig a napról napra végére odabiggyesztette: „naprakész”.
Alig várom az időt, hogy az egészet megírja helyettem, hogy a fejembe lásson, s ne nekem kelljen gyötörnöm magam a gondolkodással. De itt még nem tart, okosnak okos ugyan, de szerény. Ki tudja, hogy mindvégig az marad-e, vagy egyszer elveszíti irántam a türelmét. Mindez persze nem bosszant, inkább kellemes mulatságot jelent számomra. Nagyobbik unokámmal hasonló játékokat szoktunk játszani, például az állatnevekből csak a magánhangzókat mondjuk ki, emígy: eeá vagy oauá, s ebből ki kell találni, hogy elefánt meg orangután. A kétéves Tóni nehezebb feladványokkal él, legutóbb az anyját a következőkkel döbbentette meg: el-fo-tü. Ezt senki más nem képes megérteni, csak egy anya. Tudják, mit jelentett az el-fo-tü? Elfogyott a türelmem. Egyrészt elég nagy szemtelenség kell ahhoz, hogy egy kétéves ilyen kifejezéseket használjon, ráadásul rejtjelezve, másrészt nekünk a szófejtésben sohasem fogyhat el a türelmünk. Pedig Tóni a legmodernebb kódfejtő gépeket is őrületbe kergetné. Sajnos újabban egyre több szót mond ki teljes egészében, s az közel sem annyira szórakoztató.
De térjünk vissza az „okos gépekre”. Az okostelefonok például a legbutább embert is zsenivé teszik. Vagy nem? Az én mobilomról, amit nemrégiben vásároltam, nem is tudtam, hogy okos. Ha tudtam volna, nem veszem meg. Nemrégiben SMS-t kaptam a lányomtól, s azonnali válaszban nyugtázni akartam az üzenetet. Egyetlen szó elég lett volna, például: köszönöm vagy rendben, esetleg oké. Ám a telefonom egyszerűen nem volt hajlandó együttműködni velem. Ha például megnyomtam a p gombot, azt írta, hogy plap, a t helyett azt, hogy vu, k-t akartam, jl jött ki. Már-már azt hittem, megvadult vagy elromlott szegény mobil. Végül az „opciók” tárházában rábukkantam az útmutatóra: „Szótárral úgy írhat szöveget, hogy betűnként csak egyszer kell gombot nyomnia. A telefon kitalálja a szót. A lehetőségek között a csillag gomb vált. A kettős kereszt dupla megnyomása kikapcsolja a szótárat. Az egyes gombon vannak az írásjelek.”
Ezután már minden könnyen ment. S hogy mit csinálok akkor, ha az útmutató helyett az lett volna az „opciókba” írva: uboru, én nem tudom…